Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
győzelmével a múlt évben bevégződött a Kúria döntésével. Az egyházkerületnél folyó alapítványi perek is hamvadóban voltak. Ebben az elcsendesülésben mehettek végbe lelkében a nagy háborgások felesége vesztén, majd fia tragikus halálán. Azt mondta több esetben is, ha úgy 60-70 éves közötti ember maradt özvegyen: — Nincs szomorúbb emberi sors, mint ebben a korban özveggyé lenni. Az ember megszokja élettársát, még ha volt is háborgás közöttük, a kényelmet, a figyelmet. A feleség tudja, ismeri férje szokásait, számon tartja kívánságát, kedvenc ételeit, ruháját tisztítja, gondozza, s egyszerre mindennek vége szakad. Ebben a korban nem alkalmas az ember már új fészek rakására, de erejét még érzi az önálló életre, s nem tudja magát rászánni, hogy valamelyik gyermekénél vagy rokonánál kuckóban meghúzza magát, s aztán csak kínlódássá válik az élete. Nem mondta, hogy ez a maga szomorú tapasztalata, de érezhető volt, hogy a maga sorsán át érzi a másik, abban a korban özveggyé vált emberre váró sorsot. Szilády különben is mélyen együtt érzett híveivel, akik nehéz sorsukban tanácsért, vagy temetés alkalmával fordultak hozzá szolgálatát kérve, s a maguk fájdalmának telítettségétől csordultak ki belőlük keserű szavak. A hozzájuk intézett erősítő, vigasztaló szavak azt is elárulták, hogy érti az emberi szív fájdalmait, s nem is tud közönyös lenni irántuk soha. Az együttérzésnek a titka pedig a szenvedés. Csak az érzi, s érti a másik szenvedését, aki maga is szenvedett. Sokszor volt alkalmam hallgatni Sziládyt, amint vigasztalta, s erősítette a szenvedések elhordására az embereket s mindig az az érzésem támadt a hallott varázsos erejű szavak hallatára, hogy ez az ember életében talán mindig szenvedett, mert az ifjúnak értette a szenvedését, a csalódását; de értette a sikerekből alábukottakét is; éppen mint értette a beteg ember nyögését, sóvárgását; a vénember elhanyadását; a siker sivár végét, az elbukott ember éledő hitét. Mindent értett, ami az élő emberben végbemegy, mert maga is élt igazán, és sokat szenvedett, mert minden életmozdulás beágyalása a szenvedés. Szilády László halála után családja a parókiára költözött, s a fiatal özvegy vette át a házvezetést. Nusi néni, ezentúl csak így nevezem az özvegyet, mert így szoktam meg megszólítását káplán koromból, Szilády Áron iránt a legmélyebb tiszteletet és figyelmet tanúsította. Szinte lábujjhegyen járt maga is, hogy csendet teremtsem a számára. A városban az úri osztályhoz tartozók szinte éhes kíváncsisággal lesték, hogy ez a nagy hírű színésznő fiatalon özvegyen maradva, hogyan lendül át ismét a csendes polgári életből az élvek s örömök világába, mert mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy ez az asszony érti és éli az erkölcsi kötelmeket; tud áldozatosan élni gyermekéért és a minden tiszteletet és szeretetet megérdemlő apósa iránt. Azzal kezdte a parókiabeli életét, hogy a katolikus egyházból kilépett Klárikával együtt, aki a törvény szerint 7. életévét még be nem töltve követte az áttérő édesanyját anélkül, hogy Szilády Áron ezt kívánta volna, sőt valósággal ellenezte, mert az áttérésnek egyetlen erkölcsi okát, a meggyőződést, nem látta fönnforogni. Nusi néni azonban határozott lelkű asszony volt, s azt a meggyőződését vallotta: — Sorsom ide köt ehhez a református parókiához, azért én itt idegen nem akarok lenni. Ha a Nagyapa — így nevezte ipát — ebben az egyházban van, s ebben tartja híveit, akkor én is föltalálom benne magam. Már az én káplánkoromban a gyülekezetben senki nem énekelte buzgóbban s szebben kedves énekét, mint Nusi néni: „Uram! a töredelmes szívet Te szereted, soha az engedelmes lelket meg nem veted!” Érdekes asszony volt ez a Nusi néni. A hosszú idő alatt, amit a családban töltöttem, soha nem hallottam a szájáról visszavágyó szót s művészélet után való sóvárgást, sőt hálálkodott férje emlékének is, amiért a színpadtól megválhatott. Pedig ünnepelt szépség volt; s 82
