Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
szem előtt, itt mondom el, hogy Szilády Áron életében sokszor megfordult Törökországban, s a török tudományos élet jeleseivel szoros összeköttetésben volt. Különösen a török hódoltság korából a különböző városok levéltáraiban őrzött „defterek”47 tanulmányozásával foglalkozott, s olyan nagy jelentőségű volt ez a munkája, hogy a török tudományos világ számára is ezzel nagy szolgálatot tett. A „defterek” a nagy török birodalom igazgatásának az írásos utasításai voltak. De ezek sifrírozott48 rendeletek voltak, de a kulcs elveszett; maguk a török tudósok sem ismerték, s így a defterek valóságos rendelkezései azok előtt is ismeretle- nek voltak. Szilády Áron fedezte föl a defterek olvasási módját, azaz ő találta meg az elveszett kulcsot, ami roppant nagy értékű fölfedezése volt, s így érthető, hogy maga a török tudományos s történelmet kutató világ is roppant nagyra értékelte Szilády tudományos szolgálatát. Érthető, hogy a Portán is nagy volt Szilády megbecsülése, s a szultán valósággal úgy bánt vele, mint barátjával. Az akkori szultán nagyon művelt s fölvilágosult ember volt. Ezt a konzervatív miniszterek s főrangú emberek is rossz szemmel nézték, s a Portán megforduló idegenek iránt ellenszenvet éreztek. Különösen az öreg államminiszter, akit a „király személye körüli minisz- ter”-nek lehetne nevezni, sokszor fönnhangon morgolódott, s határozott ellenszenvet tanúsított a nyugatról érkező s a Portán is megforduló férfiak iránt. De még ez a vén török főúr is megszerette Szilády Áront úgy, hogy bizalmas viszonyban volt vele. — Egyszer aztán megkérdeztem tőle, hogy minek viselkedik ellenszenvvel a nyugati civilizáció iránt, amire azt felelte ez a vén török: „Öcsém! Civilizáció equobe szifilizáció!” — s csak úgy lángoltak a szemei —, s Kasszandrára emlékeztető módon emelte föl kezét, s azt mondta nekem „Én már vénember vagyok, de te fiatal vagy, majd meglátod, hogy mi lesz ennek a vége!” — Bizony sokszor eszembe jut ez a vén török basa, mert a szifilizáció máris belemart ennek a kultúrának az arcába, s rágni kezdi az orrát, s mutatja mindennek a végét: a halálfejet! — A szultán meleg rokonszenwel volt a magyar nép sorsa iránt, s a szabadságharc után emigráltak valóban otthont találtak védelme alatt. A Rákóczi szabadságharc emigráltjait is számon tartotta, s láttam, hogy alaposan ismeri történelmünknek nagy eseményeit. Egyszer is, éppen mikor a kaukázusi alkirályságot fölajánlotta, ajándékozott meg ezzel a bottal, melyet kincstárából hozatott elő a Rákóczi-emlékek közül. Ez a bot Rákóczi sétabotja volt Rodostóban. S olyan áhítattal adta kezembe az elefántcsont fogantyújú fokost, aminek a végén egy búsongó kuruc fej látható. Maga a bot bambusznádból van, s a ráerősített fokos művészien szép alkotás. Talán éppen Rákóczi faragta? Ezt a sétabotot igen nagy becsben tartotta. Soha nem láttam, hogy használta volna. Más szép botjai is voltak, így egy ezüstfogantyújú színes fabotja, ami Gyárfás Pál elődjéé volt; majd az édesapjának is őrizte fekete ébenfa botját ezüst fejjel, de azért mindig egyszerű görbített meggyfabottal járt, s már az én időmben arra támaszkodott. De ennek is megvolt a maga története, mint mindennek, ami Szilády körül volt, mert ez a nagy elme meg tudta őrizni a legjelentéktelenebb tárgyaknak is az emlékét, s egy alkalommal el is mesélgette. így egyszer is, amikor Kovács Sándor éppen programbeszédét tartotta 1919-ben a városháza erkélyén, s az öregúr a kőfalra támaszkodva hallgatta velem együtt a kusza beszédet s az 47 Hódoltság korabeli török adólajstrom, adókönyv. 48 Rejtjelez, kódol. 34
