Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
Törökországi élményeiről szívesen beszélgetett. Éreztem, hogy a keleti világ nagyon foglalkoztatta, s mélyen szerette a török népet is. Általában a mohamedánokról nagyon jó véleménye volt. Vallásosságukat is sokra becsülte. — Nálunk, ha már valaki műveltnek tartja magát, vagy még inkább, ha annak képzeli magát, azon kezdi, hogy a vallásával szemben közönyössé lesz, vagy éppen úgy vállveregetve beszél az Istenről is; a török szemében pedig csak az érdemli meg a tiszteletadást, aki az Isten iránti tartozását mindennél előrébb valónak tekinti. A mohamedán ékességnek tekinti az imádkozást, s azt olyan áhítattal, alázattal végzi, hogy a látása is fölemelő. Amelyik nép az Istennel olyan szorosan él együtt, az még, ha a hitvilága alsóbbrendű is, de maga magasabb renden él azoknál, akik egy tökéletesebb s magasabb rendű vallásnak lehetnének részesei, de mellőzik, vagy éppen megvetik annak tilalmait, vagy követelményeit, s élik zabolátlanul nyomorult emberi természetüket, s kultúrájukba tetszelegnek. A szegény török a meleg tavaszi napsütésben az utca kövezetén ül kisebb-nagyobb csoportokban, s aztán a szórakozása abból áll, hogy olyan fakanálszerű, de rovátkolt vakaróval benyúl a ruhája alá, s aztán vakarózik. Amikor aztán kiveszi a vakaróját, az utca sima kövére ráveregeti, s a tetvek mászását nézik, de még a terveket sem ölik meg. Mikor aztán megunták, egy pofa füsttel szétkergetik a terveket. A Korán tilalmát még a tervekre is alkalmazzák. Ha a minaretekben fölhangzik az imám kiáltása, kit hol ér a kiáltás, ott borul le a földre, s elvégzi imáját. A török szegényebb néprétegének a társadalmi élete az utcán folyik le. Körülülik a nagy pipát, s öten-hatan is szívják egyszerre. Rendesen vízen keresztül szívják a füstöt, hogy a nikotin a vízben maradjon. A haragosok, ha kibékülnek, elszívják a közös „békepipát”, s közmegvetés tárgya lenne az, aki a békepipa elszívása után a régi haragosát csak emlegetné is. Amikor csak tehette, Konstantinápolyban a kis-ázsiai részen lakott, ahonnan a legszebb panoráma nyílik a csudásan szép fekvésű hatalmas városra. Egyik alkalommal olyan lakása volt, amelyik egy tenger fölé benyúlt sziklán épült, s mintegy maga alatt látta a tengerszorost. Élvezte, amint a tenger hullámai szabályos ritmussal csapódnak a sziklákhoz, s annak az andalító zenéje mellett alhatott el. Máskor a szélső part menti házak egyikében lakott, ahová már behallatszott a város szélén ólálkodó sakálcsapatok félelmes vonítása. Beszélt a temetők megható szépségéről, a gyönyörű ciprusfákról, ami a temetők ékessége. Ehhez mindig szívesen visszatért, s érzett szavaiból, hogy mélyen a szívéhez nőtt az a titokzatos, csudálatos keleti világ. Egyszer is jókedvűen beszélte el, hogy amikor egy barátjával mennek föl a kis-ázsiai oldalon, velük szemben ereszkedett alá igen méltóságosan egy idősebb, nagyúrnak öltözött szakállas férfiú, bő kaftánban, színes turbánnal a fején, s nagyon szemügyre vette őket. Társának is feltűnt ez a vizsgálódó nézés, s fiatalos pajkossággal a nagyúr iránti hódolatát alázatos köszöntésével fejezte ki, s két kezét előbb homlokához érintette, majd mély meghajlással a kezét szétnyitotta, s a török köszöntés dallamával magyarul mondott ostobaságot: — Nagy lófaszt kívánok! Amit a török főúr nagy nyájassággal viszonzott törökös hanglejtéssel, de szintén magyarul: — A seggedbe fiam! Emigrációban élő magyar főúr volt, akivel később Szilády több ízben találkozott. A nevét elfeledtem, minthogy beszélgetésünkről jegyzetet nem készítettem, mert akkor nem gondoltam arra, hogy Szilády Áronról még valaha nekem kell megemlékezni, hogy emberi alakját ne nyelje el a feledés. Minthogy e megemlékezésben nem követhetem úgysem az élete eseményeinek kronologikus sorrendjét, hanem csak az egymással összefüggésben levők összeölelését tarthatom 33
