Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
A küldöttségek mindegyike úgy bánt velem, mint a Szilády családtagjával, csak egyedül a nagy püspököm vetette meg azt a szent viszonyt, ami a boldogulnál összefűzött, pedig akkor már a kezén keresztülment aktákból mindent megérthetett. Egész nap apró szemekben szitált az eső, de azért a templom körül nagy volt már a tolongás. A presbitérium úgy intézkedett, hogy „rendet” tart a nagy templomban, ami azt jelentette, hogy a szegény jó népnek, akik igazán szerették Sziládyt, nem jutott hely; ellenben gáncsolói, a gyalázatára csúfondárosan kacagó Thuróczyné és baráti köre — különböző testületekbe tömörülve — kényelmesen elhelyezkedhettek. Hallható volt a templomot ölelő, szorongó nép ajkán a fölfakadt panasz: - Nem hiába Szilády a kutuvágók papja volt, de a szegényeket koporsójáig se engedik közel, pedig mi szerettük, az előkelőségek pedig gy alázták. Presbiterek vitték be vállukon a koporsót a gyásszal bevont templom úrasztala s a presbiterek padja közti útra. Komor, bús volt a hangulat. A hátraszorított s a templomba beférő nép sírása hallható volt, s minden tekintetből olvasni lehetett az élő Igét: — Leesett a mi fejünknek koronája! A püspök a halkuló ének végső hangjainál a gyászleplekkel takart szószékre lépett. Beszéde sokkal ismerősebb, minthogy beszélnem kellene róla. A remekül fölépített beszéd éppen úgy meghatotta a gyülekezetét, mint amikor először elmondta a reformáció 400 éves évfordulóján Luthert, Zwinglit, Kálvint jellemezve ugyanezzel a szép beszéddel. A nagy alakokra készített hímes palást remekül takarta Szilády Áron nagy alakját is, s minden öltés tanúskodott a mesteri szónok gondjáról, aki olyan megragadóan tudta más és más elrendezésben adni ugyanazokat a gondolatokat. Bennünket azonban, akik Szilády utolsó nagy harcait éltük, bántott az egész beszédtónusa, amit ez a mondat fejez ki, amit a nagy püspök a nyomtatott szövegből gondosan kihagyott. Amikor ugyanis az „ember arcáról” beszélt gőgös fölénnyel, azt fejezte ki: — Mióta hivatalos bírája vagyok, látom a lelkében meghúzódó engesztelhetetlen haragot s azt a kímé- ledenséget, amit a megvetett kisebb emberrel szemben tanúsított - s még tett néhány utalást arra a fegyelmi vizsgálatra, ami túlélte Sziládyt, amiben már is jelezte, hogy az ítélete Szilády megrovására esik. Ezt a bántó hangot maga a püspök is eltüntette, mert maga is érezte később bizonnyal, hogy a legkülönbek megvetésükkel fizetnek neki is, ha püspöki székére hivatkozással fölébe képzeli magát annak, aki egyszerű papságában is utolérhetetlen magasban állt szinte minden idők kálvinista püspökei fölött. Az egyházi beszéd után következtek a búcsúbeszédek. Császár Elemér búcsúzott tőle elsőnek, mint nagy tudóstól, aki az Akadémiának 60 évig tagja volt, ami még nem fordult elő az Akadémia életében. Szász Károly sírva fakadt, s olyan meghatóan mondta el mély tiszteletadással beszédjét, hogy sokan sírásra fakadtak. Majd Horger Antal az egyeteme koszorúit rakta le a ravatalra az igazi mély tisztelet és az emberi nagyság iránti csodálattal. Dr. Thuróczy Dezső, mint az egyház főgondnoka, olvasta föl színtelen búcsúját. Akkor azzal az érzéssel hagytam el a koporsót követve a templomot, hogy annak bensejét nem látom meg soha. A püspök Sziládyt megítélő szavaiból megértettem, hogy kíméletre én nem számíthatok. Szörnyű űrt éreztem köztem s egyházam között. Láttam a fegyelmi fondorlatos dolgait, a pontosan kiszámított s beállított pokolgépet, amelyik robbanása végleg leszakít egyházam testéről. Ha úgy akkor a vállamon lett volna a palástom azt a sírba tett Szilády koporsójára borítom, hogy a sok kínnak véget vessek, s megtegyem az első lépést a szófogadásban, ami Szilády utolsó meghagyása volt. A templom harangja búsan kongatta fájdalmát. A tengernyi nép áradt az utcán, s végeláthatadan tömegben kísérte a négy lóval vontatott koporsót. A menet élén palásttal borított nyolc pap haladt. A gimná262
