Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

Amikor engem megláttak, Gaál egyszerre ijedten, szinte rémülten meresztette rám szemeit, Takács pedig ingerülten mordult rám: — Mit keresel itt? — velem kezet sem fogott— Talán a hallgatódzásra vetemedtél? Ilyenkor mi keresnivalód van itt? Talán nem tetszik az új helyed, vagy prókátoroskodni akarsz? — de csak úgy áradt belőle a dühösködés.

Ez mind az előszobában történt, Gaál István is végighallgatta, mert nem bocsátott be a fogadó szobájába, csak úgy vetette oda: — Mit akarsz hát?

Én a tisztelet hangján szólítom meg: — Főtiszteletű uram, kérem szíveskedjék engem Nagycsepelyről a szomszédos Látrány községbe áthelyezni, ahol a napokban üresedik meg a kápláni állás, mert az ottani káplánt Miklós Ödönt Felsőmocsoládra választották meg.

Tovább nem engedett beszélni, hanem valósággal rám ordított ingerülten: — Veled mindig baj van! Maradj a helyeden!

S ezzel magára csukta az ajtót. A jólelkű Kiss Ödön püspöki titkár aztán kijött hozzám, s meghallgatott. Elmondtam neki, hogy én meg vagyok elégedve Nagycsepelyen is, de dolgozni nem tudok, sem aludni, társam hortyogása miatt, az áthelyezésemet azért kérem. Kiss Ödön szeretettel ígérte meg, hogy nyomban beszél ő Takáccsal, hogy ezt a megtehető kérésemet teljesítse. Visszajött azzal a szomorú hírrel, hogy semmi eredménye nincs a kérésemnek, mert a beteges Vasváry Sándort nem hagyhatja káplán nélkül, pedig mondtam, hogy nekünk mindegy, mert Látrányba is kell káplánt rendelni. De nem hajolt az én kérésemre sem.

Gaál István megvárt a folyosón, s izgatottan kérdezte, amiért a helyettes püspöknél jártam, pedig még ő is hallotta kérésemet, de azt ő sem tudhatta, hogy hátha Kiss Ödön közbelépésére Takács mégis fogadott talán. Gaál azt kérdezte tőlem, hogy mit tudok Halasról.

— Semmit — volt a válaszom — nem kaptam egy hét óta levelet sem.

S így én kezdtem kérdezgetni Gaál Istvánt, hogyan vannak, s érdeklődtem Sziládyról s a családról is. Gaál aztán elkezdte beszélni, hogy Szilády őt is elküldte, mert a menyével összeveszett.

— Szilády már nem is tökéletes! Régen nyugdíjba kellett volna küldeni!

Ezen szavaira fölháborodva tiltakoztam, éles szóváltás keletkezett köztünk, s Gaál egyszerűen otthagyott. A hallottak nyugtalanná tettek, nyomban leutaztam Halasra, s ott tudtam meg a szörnyű valót.

Az egész ház olyan volt, mintha a legdrágább halottjukat siratták volna. Nusi néni zokogva borult a nyakamba, szólni sem tudott, csak görcsös zokogás fojtogatta, s a többiek váltották szívén a vizes ruhát. Még az örökké vidám Irma néni sem tudta megőrizni nyugalmát, az is szörnyen földúltnak látszott. Nusi néniből csak szavak buggyantak föl: — Ó, a gazemberek, megölték a becsületemet, aljasok, gonoszok, meggyaláztak, végem van! Mindenki sír, s nem adja senki a magyarázatot. Éreztem, hogy rettenetes dolognak kellett történnie, hogy mindenki az újra díványra hanyatló Nusi néni körül forgolódik, s a kisírt szemükből csak úgy patakzik a könny.

— Mi történt itt? — váltig kérdem, de választ nem kapok.

Kérdem a főtiszteletű urat, hogy merre van, mi történt vele, talán azt érte valami? A szoba levegője fojtott volt, egymás tekintetétől menekültek az együtt szenvedők, de senki sem fogott hozzá, hogy elmondja nekem a szörnyű valót, ami úgy összetörte az egész családot. Jó időbe került, mire Irma néni erőt vett magán, s azt mondta: — Gyere át velem a másik szobába, majd elmondom ott, ne izgassuk vele Nusit, mert rettenetes dolgokat kell elmondanom. A múlt hét szombatjának reggelén Nusi, mint szokta is, Máritól leküldi a káplánnak a reggelijét. Sokára jön vissza, de akkora nagy lármával, s mondja Nusinak azt, ami vele történt. A káplán még az ágyában feküdt, s hívta magához a lányt, sőt, hogy ingerelje,

238