Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
puszta érintkezéstől azt a puszta benyomást szerezte rólam, hogy én olyan nem lehetek, mint amilyen a hírem. Tehát itt Halastól jó 200 km távolságban már jól ismertek. Tudták rólam, hogy a szószéken bolondokat beszélek, tücsköt-bogarat összehordok, mindenkibe belémarok, a pápistákkal cimborálok, a miséken ministrálok, az úrvacsorái bort ellopom. S mindazt, amit a halasi ganajdomb, mint bolondgombát megtermett, azt ott Nagycsepelyen elém tálalta a szóládi pap. Azt válaszoltam, hogy ezek után csodálom ennek a népnek a született intelligenciáját, mert botokkal és vasvillával kellett volna engem fogadni a faluvégén, s nem így leskelődve, ablakzsalukból, ölfarakások mögül, hogy azért köszönni ne kelljen. Természetesen nem fogtam bele a cáfolatába, hiszen a rágalmazó soha nem látott, éppen mint, aki tudtomra adta az úszó gyalázatosságokat, hanem elhallgattam, s minden látható hatás nélkül szemléltem az elémbe rakott szörnyűségeket. A gyalázat kidagadt, s kicsapott halasi medréből, s amerre léptem már mindenütt saját gyalázatommal találkoztam. Gulyás Lajos Erdélyből menekült lelkész volt, amint aztán elbeszélte, s vigasztalásomra azt mondta: — Nyugodj meg barátom, én ezt csak azért mondtam, hogy tudj róla, de biztosítalak, hogy én ebből egy szót el nem hiszek, ha tán most ládák is először. Nem hiszem pedig azért, mert az ellenkezőjét a saját feleségemtől tudom, aki téged jól ismer, sokszor hallgatta prédikálásodat, s rajongásig tisztel. Még én ugyanis állást nem kaptam, a feleségem Bölcskén volt tanítónő, Pápay István jó barátod gyülekezetében, ahol te sokszor megfordultál, s sokszor prédikáltál. Tehát megnyugodhatsz abban, hogy én is utálattal nézem a rád szórt aljas rágalmakat. S ezzel olyan nagy melegséggel megölelt, s megcsókolt. Csepelyen a fakadó erdőben laktam, amelyik a gyönyörű fekvésű parókiakertet félkörben ölelte. A madarak édes, bájos dalában vigasztalódtam. Roppant hatással voltak rám a százados bükk, cser, tölgyóriások, ami a 6.000 holdas gyönyörű erdőnek az emlékfái már. A fákon ugráló mókusok, a magasban ívelő sasok s a pompás kilátás a Balatonra, mind drága balzsam volt akkor lelkem sebeire. Egész nap az erdőt jártam, hiszen a papi kertet ölelő patakocska partjára átfektetett „bürühídon”153 át kellett lépnem, már a hegyoldal csalitja, virágzó bokrai fogadtak, s az erdő varázsos szavával hívott, ölelt keblére. Ugyan minek is mentem volna így elgyalázva emberek közé, amikor a fakadó erdő szent templommá nyílt meg előttem, s abban úgy föl tudtam emelkedni Istenemhez, hogy nem fájt a gyalázat. így láttam egy veres szalagrend lepkét, amikor éppen viharban bolyongtam, meghúzódni egy tölgykérge védelme alatt. Akkor kelt ki bábtakarójából, s vihar fogadta. Meglapult, s várta a vihar elülését s az alkonyatot, mert éjjeli lepke. Megtanultam tőle, hogy nekem is meg kell húzódnom, s várnom, nem pedig szembeszállni így ismeretlenül ezzel a rágalom-fergeteggel. Első beszédeimnél nagy izgalmat keltettem, mert azt látták, hogy a várt bolondságokról szó sem lehet, olyan komoly jelenségnek tartottak a szószéken. S minthogy a fakadó erdő s a madárdal inspirált s a természeti képek megragadtak, boldog ittasultsággal beszéltem nekik, annak szépségeit, amit ők is valóban annak tartottak. De itt ezek leírásánál nem maradhatok, csak azt érintem, ami Szilády életével összefüggésben van. Megtudtam, hogy ez a Látrány, ahová Miklós Ödön barátom Halasról távozott, Nagycsepelynek szomszéd községe, légvonalban csak úgy 6 km távolságban van, s két jó magas hegy választ csak el: a „Csoroszlya” és a „Hosszú-hegy”. Átmentem hozzá. 153 Kis híd, palló. 236
