Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
S aztán, hogy könnyítsen Nusi nénin, kiment ő maga a gazdasági udvarba terepszemlét tartani. Nagy kacagássál jön vissza s mondja: — Nusikám, hát a zárt szín alatt ott van még két hintó is! Ugyan minek az? — Igazad van — mondja boldogan Nusi néni — de kinek van most éppen hintóra szüksége? — Ejnye, majd szólok én valamelyik bérkocsisnak, 10 koronáért elkommendálja. Pár óra múlva mind a két hintónak gazdája akadt. Az egyik hintó szép bőrfödeles volt, a másik csak nyitott cséza. Nusi néni erre is megkapta az engedélyt, s két-három hétig nyugodtan élt a család, s a gondokkal nem zavarták akkor, amikor eszegette vagy a krumplikását, vagy a fordított kását. S ez így ment hétről-hétre. Mentek sorra a gazdaság maradványai: a mázsa, a zsákok, a lószerszámok, morzsoló, vetőgép; minden, amire éppen vevő jelentkezett. Nem értékelte meg senki, csak amit a vevő ajánlott értük. Mindent az mért meg, hogy „nekünk arra már úgy sincsen szükségünk!” De, hogy a sürgető napi gond könnyebbé legyen, Nusi néni mindig megragadta a vevőt, s elpanaszolta annak is, hogy „csak úgy lesz ma is ebédünk, ha ezt a morzsolót maga megveszi.” A vevő aztán néhány fitymáló szó mellett kelletlenül odavetette az értékelést, ami aztán az ára lett. „Ahol leggyöngébb a jég, ott szakad” a közmondás igazsága teljesült a családon. Amikor igazán nem volt semmijük, s már az eladó dolgokra vevő nem akadt, s apró kölcsönökből tengődtek, amit majd a balotai árendából fizetnek meg, amit Nagypál Imre uram halálos pontossággal évről-évre július 1-én szokott megfizetni, amikre Nusi néni kisebb kölcsönöket nyugodtan fölvehetett, mert „Nagyapa” mindig átadja neki, hogy komolyabb szükségüket tehessék vele. Ebbe a nagy várakozásba két katasztrófa vágódott bele. Az egyik az, hogy szegény Klára néni hirtelen meghalt, s nem volt költségük a temetésre. Babynak nem volt fekete ruhája, Nusi néninek fátyolos fekete kalapja, de hát ezen mind tudott Irma néni segíteni. Csak szólni kellett a családhoz járó úriasszonyoknak, akik a gyász alkalmára aztán kölcsön ruhákkal ellátták őket, hanem a koporsót kölcsönkéréssel nem lehetett elintézni. Abból senki sem tart tartalékot a házánál. Szegény jó Klára néni nagyon rosszkor talált meghalni, mintha csak bosszút akart volna állni sok apróbb sérelmein, mert ő szegény nem értette a maga ostobaságából fakadó bűneit, amivel közvetve származott szinte a család nyomorúságba jutása. Ezt a váratlan súlyos kiadást valahonnan elő kellett teremteni. Valamit el kellett adni; de már nem bútort, gazdasági dolgokat, hanem komoly értéket, mert nem tehetik ki magukat megszólásnak, s illő módon kell halottjukat eltemettetniük. — De ugyan mit adhatunk el? — tűnődik szegény Nusi néni — Ez már nagy dolog! Egy koporsó s méghozzá nem is lehet a leghitványabb. Megszólnának érte. De hát ugyan miből teremtsük elő a pénzt? Én aztán megoldottam a kérdést. Hitelbe el fogják temetni. Majd azt én elintézem. Az árendából majd megfizetik. El is intéztem. Szívesen eltemették hitelben is. Hiszen csak pár hetet kellett várniok. Nagypál Imre uramról a család tudta, hogy nagyon pontosan fizet. Hiszen oly csekély a bérlet a szép nagy birtok után, s olyan roppantul meggazdagodott, hogy igazán nem jelenthet neki erőlködést a pontosság megtartása. Ezt az összeget ilyen zsírra meghízott gazda igazán a mellénye zsebéből kifizetheti. Az apróbb hitelezők, de maga a temetkezési vállalkozó is megemlítette, hogy a fizetés „kékpénz”-ben történjen, mert a „fehérpénz”-től mindenki irtózott. Ha fizetni tudtunk volna a koporsóért, akkor az átvételét nem tagadhatta volna meg, de hitelt csak kékpénz 172
