Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

reményében s annak ígérete mellett adhattak. Természetesen megígértem a kékpénzzel történő fizetést, hiszen a család is azt fog kapni a bérlőtől.

Végre ránk virradt a nagy nap. Nusi néni az ebédlő folyosóra nyíló üvegajtajánál állt szorongva, várta az érkező bérlőt, én pedig bent voltam a főtiszteletű úrnál az irodában, amikor pontosan, a szokott időben, délelőtt 10 órakor benyitotta az utcai ajtót.

Nagyon ünnepélyesen öltözve érkezett Nagypál Imre uram ünneplő fekete ruhájában, fényes, széles karimájú, lapos, kerek kalapjában, fényesre vikszelt csizmájában tempós lépésekkel közelít az iroda ajtója felé. Jelentem Sziládynak, hogy Nagypál Imre érkezik. Az öregúr az órára tekint, s azt mondja:

— 35 esztendő óta egy percet sem késett, de nem is sietett. Pontos volt mindig.

Az irodaajtóban a talpát gondosan megcsiszolja a kókuszszőnyegen, aztán a bajuszát megsodorva köhint, majd kopogtatva belép.

— Adjon Isten szerencsés jó napot főtiszteletű uram.

— Isten hozta Nagypál Imre uram.

Majd kezet fognak, majd velem is kezet fog.

— Tessék leülni!

— Köszönöm, nem fáradtam.

De azért leül Sziládyval szemben.

— Hogy szolgál a kedves egészsége főtiszteletű uram?

— Köszönöm szíves kérdését, hát még megvagyok, ahogy az ember ebben a magas korban lehet.

— Az idő eljár.

— Hát maguk hogyan élnek, van-e bántódásuk? Hogy még békiben hagyták ott a távoli pusztán, ami nem esik útjába senkinek.

— Hát nekünk háborgatásunk nem igen volt eddig, mindössze a tavaszi vásárra behajtott két ökrömet rekvirálta el ez a Kálozi tanár a vörös hadsereg élelmezésére, de még eddig máshoz nem nyúltak. Mit gondol főtiszteletű uram, mennyi idejük van még nekik, s mi lesz ennek a csúf világnak a vége? Már többször szerettem volna ezt úgy megkérdezni sajátosan, de nem volt érkezésem.

— Magában nehezen omlik ez össze, hanem külső szorításra előbb megtörténhetik, mint gondoljuk. Már az magában biztató jelenség, hogy a külföldi hatalmak védelme alatt bent az ország testében Szegeden kormány állhatott föl, az mutatja, hogy ennek bukni kell, de a napot mi innen belülről nem sejthetjük. Külföldi hírek meg nem szivároghattak hozzánk. A sugdosásokra pedig nem érdemes adni.

— Hát gyalázatos élet folyik itt főtiszteletű uram. Ki vagyunk téve annak, hogy a tisztességes munkánk gyümölcseit elrabolják tőlünk, pedig a vagyonért meg kellett szenvedni mindnyájunknak, akik nem úgy örököltük. De hát az örökségért pedig megszenvedett más. De ezek ezt semmibe sem veszik!

— Nincs értelme a zúgolódásnak Nagypál Imre uram, mert azzal sorsunkon nem enyhítünk. Jobb, ha békén, némán szenvedünk, mert a róla szóló beszéd még nyomorultabb helyzetbe sodorhat mindnyájunkat!

— Igaza van, fő tisztelendő uramnak, nagy igaza van. Bízzunk a jó Istenben, aki nagy fönn lakik, de alá lát! Megkérem alássan a főtisztelendő uramat, hogy vegye át tőlem az áren- dát, aminek a megfizetésének az ideje máma van.

S ezzel fölállott, kimért s nagy ívelésű mozdulattal kigombolta a kabátját, s elővette ráncos borbugyellárisát, s annak egyik rekeszéből kivett egy csomag, még tűreden 100 koronás fehérpénzt; nagy fontossággal megnyálazta az ujját, kiolvasott belőle 20 darabot, s azt átal akarta adni Sziládynak.

173