Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

az ifjúságnak, hanem ennek a két nagy embernek a hallgatása tett igazán hívővé, s azok nyomán látom fölségesnek az evangéliumot. Főtiszteletű úr prédikációi alapján pedig csodálatos szépnek találom az Otestamentumot.

— Hiszen rendjén van az barátom, ha ezeket a jeles embereket hallgatta. S hogy azok hatása alól érző ember nem bontakozhatik ki egyhamar, az is természetes. Csakhogy Butykay is, Prohászka is bizonnyal készülnek ám a prédikációikra. Barátomnál éppen a készületienség lehet az, amit folyton kifogásolnak a hozzáértő emberek. A hit nagy kegyelmi ajándék, de hogy a hite másokban is hitet gyújtson, ahhoz élmények, gondolatok kellenek, majd az előadásnak olyan formai követelményei, amire a retorika, az esztétika, a logika törvényei oktathatják meg, azért ha akármilyen nehezére esik is a készület, szorítsa bele magát most, amíg nem késő, mert lazává, szétfolyóvá válik később a beszédje, vagy olyan terjengőssé lesz, hogy mocsárrá változik, amiben bizony káka, nád terem s a békanyálon heverésző békák kvartyogása nevetségessé teszik a mondanivalóját. Látom most már, hogy mi az, amivel az ellenszenvet kihívta maga ellen.

Amikor elhallgatott az öregúr — a kifogásolóknak mintegy igazat adva — megkértem, hogy fölolvashassam azokat a képeket s a természeti életből vett hasonlataimat, amiket használni szoktam.

— Olvassa barátom, hallgatom.

Fölolvastam a napraforgóról való hasonlatomat, majd a többieket a békazenéről, keresztespókról. Amikor elolvastam az 5-6 hasonlatot, s rápillantottam, döbbenve láttam meg az arcán az izgalmat s a fölháborodást; s látom, hogy nagy fölindulásában lábait letéve fölül. Szörnyű érzés futott át rajtam. Azt hittem, hogy azok silánysága háborította föl. Felém hajolva azt kérdi tőlem: — így mondtad el ezeket?

Meglepett, hogy tegezett, amit ekkor tett velem először.

— Nem — mondtam — így, de nem tudom olyan elevenen leírni, mint ahogy elmondtam. Mentegetőzve mondtam ezt, hogy letompítsam vele a várt szigorú ítéletét.

— Úgy látom, neked nincs arról fogalmad sem, hogy mit érnek ezek! Hiszen mélyebbek ezek, mint Tompa virágregéi! Azt aljasok ezekről mondták nekem hónapok óta, hogy ostobaságok, nevetségesek, megbotránkoztatok! Ezeket mondták el, de úgy, hogy mindennek előbb a nyakát kicsavarták, s nekem sem volt annyi eszem, hogy rágondoltam volna arra, hogy csak egy vessző kell a cipóra, s mindjárt cipő lesz belőle! Gyönyörű költészet ez fiam! Aki ilyeneket tud mondani a beszédeiben, még ha a kellő készület hiánya miatt a beszéd szerkezeti hibában szenvedne is, akkor is épít, és soha nem lehet nevetséges. Mindent értek most már, mindent látok. Ezek a halálomra leső nyomorultak féltik tőled a katedrát, s időben akarnak eltenni láb alól. Fölhasználták azt a nyomorúságomat, hogy nem hallgathatlak meg, s azt sürgették, hogy tétesselek el addig, amíg botrányba nem fullad a szolgálatod. Ezt kérték folyton. Tétesselek el, hogy a nép meg ne ismerjen, s értékedre rá ne eszméljen, hogy fölfordulásom esetére magukra maradjanak a konclesők. Pataky járt be hozzám a legszorgalmasabban, s mindig nagy fejcsóválgatásokkal kezdte mondani: „Ez a szemtelen Béni már megint beletenyerelt. Nem tudom mit akart kihozni a köldökzsinórból, de levezette az egész szülési processzust. Az asszonyok, a lányok csak irultak-pirultak; ha egymásra néztek, akkor meg csak úgy pukkadoztak. Nekem mindegy, de addig kellene tenni valamit, amíg botrányba nem fullad ennek az éreden fiatalembernek szereplése. Diákkorában is ilyen volt mindig. Nem készült soha, de azért fájta a leckét. Hát aztán kegyelemből, elnézésből engedtük boldogulni.” A múltkor pedig, amikor bejött hozzám, azt mondta: „Ezt a Bénit jó volna átirányítani természetrajz-tanárnak. Most meg a keresztespókról tartott előadást. Már előre mosolyognak az emberek s várják az ízes csemegéket, úgy látom, hogy az atyjafiait gyönyörködteti.” Ez már, ami itt folyik, az én eleven testem köré gyűlt keselyük vijjogása.

124