Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
A kiskunhalasi zsidóság a 18. századtól 2011-ig - Fésüsné Bakos Ágnes: Holocaust Európában. Holocaust Kiskunhalason
összes városok és községek zsidó lakossága megérkezett. Mint megtudtuk, az V. Csendőr Körzet összes zsidó lakosságát idehozták. Összeszedtük a családoknál lévő élelmiszerek egy részét, és közös konyhát állítottunk fel, ahonnan naponta egyszer élelmezést tudtunk szétosztani. A szegedi apácák rendesen viselkedtek, minden reggel több kanna tejet küldtek, hogy a gyerekek és a szoptató anyák tejet kaphassanak. A szegedi csendőrség az érsekség kérésére ezt engedélyezte. 10-15 elmebeteg is akadt a táborban, őket a körkemence egyik zárható raktárhelyiségében helyeztük el, gondoskodva élelmezésükről. A használaton kívül álló körkemence tetején kaptak elhelyezést a tábor betegei, kb. 50-60-an. Mi összeszedtük a táborban lévő 6000 zsidótól ami felesleges gyógyszerük volt, én pedig elrendeztem ezeket egy nagy tálcán, és két szegedi orvoskollégával együtt sorra jártuk naponta kétszer a betegeket, és elláttuk őket. Egyik elkülönített helyen volt Lőw Immánuel szegedi főrabbi is, aki nem annyira testileg volt beteg, mint inkább lelkileg. Sokáig és többször elbeszélgettünk vele, de megnyugtatni nem tudtuk. Később értesültünk róla, hogy őt Budapesten családjával együtt kiemelték, és előbb az Aréna úti táborba, majd a Wesselényi utcai szükségkórházba került. Az utóbbi helyen halt meg. Szegeden és környékén nagyszámú kikeresztelkedett zsidó élt. Bíztak abban, hogy ők különleges elbánásban fognak részesülni, ezért nem is keveredtek össze velünk. Ezen elkülönülés volt az oka annak is, hogy ők az első vonattal már elindultak Szegedről, nem akarták velünk együtt szívni a levegőt. Nagyon rosszul jártak, mert az első vonat egyenesen Auschwitzba vitte őket. A szegedi téglagyárban eltöltött rövid idő alatt természetes halál miatt elvesztettük 32 hittestvérünket. A zsidó temető egyik üres parcellájában helyezték őket örök nyugaromra. Közülünk senki sem mehetett ki a temetésre, nevüket azonban beírták a temető nagykönyvébe. így sikerült a közelmúltban emléket állítani sírjuk fölé. A szegedi téglagyári gettó magas fakerítéssel volt körülzárva, a környező épületek tétjén éjjel-nappal feltűzött szuronyú csendőrök őrködtek. Magában a táborban sohasem láttunk csendőrt, ellenben nap-nap után megjelent Wisliczeny, a később hírhedtté vált SS Haupt- sturmführer, akinél sohasem volt fegyver, csak egy lovaglópálca, és ezzel csapkodott maga körül, ha valaki közelíteni akart hozzá, hogy kérdezzen valamit. Vele volt, de külön is sokszor bejött hozzánk a csicskása, egy Scharführer, aki napszámra ott barangolt a táborban, és elég sokat fecsegett is. Olyan ópium-pirula féle meséket adott be a megrémült népnek, hogy minket munkára visznek Németországba, főleg a szakmunkásokra lesz nagy szükség. Ezért minden szakmunkás vagy iparos németül felírta egy fehér vászondarabkára mesterségét, és felvarrta a melle bal oldalára. Igen büszkén lépkedett el mellettünk tele önbizalommal szegény Schön Vilmos is, aki az ország egyik legjobban képzett és legszebben dolgozó azstalos ,, művésze” volt. Azt hitte, hogy a ,, Tischler” megjelölés a mellén jobb sorsot fog neki és családjának biztosítani. O is tele bizakodással rohant az első vonatfelé. Auschwitzba került, sohasem jött vissza. Ez az első vonat június 26-án ment el Szegedről kb. 2000 személlyel, és mint a háború után megtudtuk, egyenesen Auschwitzba irányították. Velük voltak a betegek és az elmebajosok is. Mengele alig engedett át valakit a jobb oldalra, mint ezt Dr. Pécsi Margit halasi fogorvosnőtől a háború után megtudtuk. A balra küldötteket még aznap elgázosították. Június 27-én ment el a második vonat újra kb. 2000fővel. Ez a vonat is Auschwitzba volt irányítva, de Miskolcon egy hibás váltóállítás miatt nem a Kassa-Oderberg vonalra ment, hanem az Ausztriába irányított szerelvények útjára. Strasshoffban tudtuk meg, hogy a debreceni, szegedi, kecskeméti, szolnoki táborokból, ahol 6000 zsidó volt összegyűjtve, két88
