Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
A kiskunhalasi zsidóság a 18. századtól 2011-ig - Ö. Kovács József: Zsidók Kiskunhalason a 18. század elejétől a 20. század elejéig
„Velence” nevű részén a 19. század első évtizedeiben töredéktelkeken gazdálkodtak, földet béreltek, tehát mezőgazdasági tevékenységet folytattak. Sátoraljaújhelyen az 1780-as évektől gyakorlatilag tulajdonosi jogokkal rendelkeztek. A reformkori, szabad királyi városi rangot élvező győri és székesfehérvári befogadási feltételek alapja nemegyszer kizárólag a nyersterményekkel való, nagybani kereskedelem volt. Az ekkori külső befolyással is meg' határozott tevékenységformák az emancipáció megadását követően könnyen válhattak vádpontok alapjává. Ezen példákon keresztül az adott települések gazdasági adottságaira és szükségleteire, azok megismerésének konkrét tér és időbeli fontosságára ismerhetünk rá, amelyek alapján plasztikusabb módon láthatjuk a lokális-regionális eltéréseket.9 Ami az állam központi szabályozását, a törvényeket és az ezzel kapcsolatos vitákat illeti, először az 1790.38. törvénycikkre kell utalni. Ez azonban kétélű volt, mert a szabad királyi városokban már letelepedett zsidók bentlakásának megakadályozását tiltotta, ugyanakkor az újabb beköltözéseket már nem tette lehetővé. Az 1790. évi országgyűlés által kiküldött deputáció a zsidóság jogainak szélesítése mellett foglalt állást, azonban ezek tényleges vitáira csak 1828-ban került sor. Ennek egyik következménye az lett, hogy a szabad királyi városok tiltakoztak a zsidó - nyilván konkurenciát jelentő - kereskedők nagyobb szerepvállalása ellen. Ellenezték a bevándorlást, a városba költözést és a házaló tevékenységet.10 A reformkori programadó müveket alkotó Széchenyi István szerint a polgári társadalom kötelességeken alapszik, amelynek uralkodó értéke a hasznosság, szemben a rendi kiváltságok rendszerével. A zsidó társadalami csoporttal külön nem foglalkozott, példáiban a zsidó kereskedelmi szerepkör mint a nemesi mentalitás ellentéte jelent meg. Gondolatmenetében az egyenjogúság elvi lehetőségét az ország minden tagjára nézve megfogalmazta. A zsidó emancipáció kimondásáért az első lépéseket az 1832-36. évi országgyűlésen tették meg. Néhány megye liberális táborához tartozó követe (Temes, Baranya, Bars, Ung, Veszprém, Vas) különös hangsúllyal állt ki az emancipáció mellett. Eötvös József 1840-ben publikált müvében megfogalmazta, hogy a zsidók másságának és elkülönülésének legfőbb oka a szabadság hiánya. Okfejtése és álláspontja ugyanakkor azt is tükrözte, hogy a zsidóság egyenjogúságának elnyerése után, az asszimiláció, azaz, értelmezése szerint a beolvadás révén, majd a kereszténységhez fog csatlakozni. Ezzel nagyrészt egy olyan közfelfogást és jövőképet is kifejezett, amely sokakat lelkesített, másokat pedig ellenállásra késztetett. Az emancipációt a zsidó ortodoxia, azaz a vallási hagyományhoz leginkább kötődő és a reformoktól tartó közösségek - élükön a pozsonyi rabbinátussal - ellenezték. Az 1840. évi 29. te. (az 1840:15. te. váltótörvénnyel együtt) „gazdasági emancipációs” törvénynek tekinthető, amely a bányavárosok kivételével lehetővé tette a szabad betelepedést, meghagyta és engedélyezte a zsidók gyáralapításait és iparűzését, valamint ettől kezdve a városi ingatlanok tulajdonosi jogát is elismerte. Biztosították a tanulás jogát, másrészt megismételték II. József állandó vezetéknév- és az „élő nyelvek” használatára vonatkozó rendelkezéseit. Az ingatlanszerzés révén tehát már nem pusztán a pénztőke gyarapításának lehetősége állt a gazdasági vállalkozók számára nyitva, amely például az iskoláztatással együtt az integrációs, beilleszkedési stratégiát is befolyásolta. Mindez azt jelentette, hogy ezzel párhuzamosan mindinkább felbomlóban volt a zsidó közösségi rendszer. A gazdasági egyenjogúsítás után nyilvánvalóan a társadalmi emancipáció kérdése volt napirenden, amellyel kapcsolatban Kossuth Lajos a Pesti Hírlap május 5-i cikkében azt a zsidó vallási reformhoz kötötte. A zsidó emancipációt kimondó törvény nem léphetett már hatályba, erre csak 1867-ben került sor. A két dátum között azonban érvényben voltak olyan rendelkezések, amelyek ismételten jelezték az ideiglenes státust. A bukás után, 1849-ben megszüntették a zsidó községek autonómiáját, 1850-től a katolikus papság felügyelete alá helyezték a zsidó népis 13
