Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
A kiskunhalasi zsidóság a 18. századtól 2011-ig - Ö. Kovács József: Zsidók Kiskunhalason a 18. század elejétől a 20. század elejéig
Magyarországon a 19. század közepéig az egyes embert, személyes megítélését a rendi hovatartozás szabta meg.2 A nemesség előjogaira épülő társadalomban, a rendek alávetett) é' nek tekintett misera plebs (nyomom nép), s mindenekelőtt a legnagyobb többséget képező agrárnépesség szinte az eleve elrendelés írott és íratlan törvényei szerint élte le életét. A szabadságok tehát nem személyhez, hanem csoportokhoz kötődtek a rendi társadalomban, amelynek jogi értelemben alapvetően két nagy tömbje volt: a nemeseké és a nem-nemeseké. Ebben a történeti-jogi hierarchiában meghatározó volt az azonos jogállás, az örökletesen kiváltságolt állapot és az annak megfelelő politikai képviselet. Ezek alapján mindenekelőtt a főpapi, a főnemesi, a köznemesi és korlátozottabb értelemben, a szabad királyi városok csoportjait lehet megkülönböztetni. A rendbe általában csak öröklés vagy rituális kiválasztás útján lehetett bejutni, amely a zsidóság egyes tagjai számára az asszimiláció látványosabb útját jelentette. A rend kifejezés és a jogi értelmezés kapcsán utalni kell annak viselkedésszociológiai, Max Weberre visszanyúló értelmezésére, miszerint az életvitel, a formális nevelés, valamint a származás és a foglalkozási szempontok szerint szerveződő rendi tagoltságról is lehet beszélni, tehát arról például, hogy ki kivel házasodik, és ki kivel ül egy asztalhoz. Ha így nézzük egy-egy társadalom fejlődését, akkor a jogi besorolástól sokban eltérő tömbösödésekre is ráismerhetünk. A Jászkun Kerület szervezete, amelyhez Kiskunhalas tartozott, a rendi társadalmon belül is eltért a vármegyéktől.3 Az egykori kun, nomád állattartó népesség nemzetségi településhelyeken, ún. székekben, szállásokon tömörült, amelyek élén kapitányok álltak. A közigazgatásilag autonóm jászkun szervezet élén pedig a királyt helyettesítő nádor, majd az őt is helyettesítő jászkun főkapitány irányított. Történetük során a Habsburg-udvar, pontosabban a kamara 1702-ben eladta a Jászkun Kerületet a Német Lovagrendnek. Mindebbe azonban a szabadparaszti állapotukra vigyázó közösségek nem nyugodtak bele, és 1745-ben az ún. jászkun redemptio során megváltották magukat: nagy pénzösszegek kifizetése és egyéb szolgáltatások ellenében nagyrészt visszakapták az önállóságukat. Egyébként ezt a vármegyeitől elkülönülő rendszert 1876-ban szüntették meg, beolvasztva azt Pest-Pilis- Solt-Kiskun és Jásznagykun-Szolnok megyékbe. Mivel a jászkunságiak elvileg egyenlő állapotúak voltak, ezért itt a nemesi cím jóval kisebb súlyú volt. A vagyonban is mérhető társadalmi rétegződés, a hierarchiában betöltött pozíció és az azzal együttjáró mentális hovatartozás azonban meghatározó maradt. Az 1848 előtti, túlnyomórészt uralkodónak tekintett értékrendben a származás kontrollja játszotta a legnagyobb szerepet. S ezt a „jó” vagy „rossz” család szerinti rangsort tovább tagolta a felekezeti megkülönböztetés, amely nem csupán a keresztények és zsidók közötti különbségeket tartotta számon, hanem például a szintén jól ismert katolikus és református ellentétet is. Ezen zárt, születésrendi osztályozással nagyrészt szemben állt a polgárságjelentős része, amely mindenekelőtt a vagyon, a pénz, a hivatás alapján értékelt. Ki kell emelni a közfelfogást nagyban befolyásoló nemesi értékrend azon vonását, amely a kalmárkodással és az iparral szembeni tartózkodást, ódzkodást, sőt igen gyakran megvetést fejezte ki, amelyet egyesek a magyarság szinte nemzeti jellemvonásának véltek. Nyilván nem ilyen időtlen és sorsszerű volt akár a nemesi vagy éppen a közfelfogás, legföljebb igen erős, egyes rétegekre jellemző rögzült jegyeket hangsúlyozhatunk.4 A19. század átalakulási folyamatát polgárosodásként is le lehet írni, azonban meg kell említeni, hogy ennek a jelentőségéről az általános kortársi vélemény korántsem volt olyan pozitív, minthogy azt az utókorban sokszor feltételezzük. Vajda János arról írt, hogy a „polgárosodás eszméje" nem volt igazán népszerű, sőt a polgár kifejezést még gyakran gúnynévként is használták. A polgár szó a század közepén a városlakón túl civilt (szemben a 10
