Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)
Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason
születtek. És mint minden egészséges parasztgyerek étkessek és a legtöbbször éhesek voltak. A Lidi odaszólt az urának:- Pista! Mönnyön ki, hájjá, édösapmékhó. Aszonták, hogy annak dinnyét. Osztán zsákot is vigyön magával Hogy mönyön meg hogy vigyön... ezen ne csudálkozzunk, mert a halasi parasztháztartásoknál még ma is magázza az asszony az urát sok helyütt. Kapott a Pista görögdinnyét. Két kisebbet meg egy olyan nagyot, ami csak a zsák szárán befért. Hazaért a Pista a dinnyékkel, fáradtan, izzadtan... Mert hét kilométer oda, hét kilométer vissza, az éppen tizennégy kilométer, tehát elég sokat lépkedett. A dinnye meg, akár zsákban viszik, akár átölelve, a hasához szorítva, annál kényelmetlenebb, nehezebb teher a világon nincs. Felvágják a dinnyét... az első tök, a másik ugyanaz. Tehát ehetetlen. Felvágják a legnagyobbat... Az is! A Pista erre felszisszenve, mint a vén gunczi, mikor csípni akar, csak annyit mondott:- Az anyád Istenit, Lidi! És háromszor az öklével a homlokára ütött.- Úgy kő! Ménnem léketem mög? És a kis Pista, a Gábor meg a Lajos és a kis Zsuzsi, szegények nem ettek dinnyét. A kis Imike, az még pici volt. Imé! Egy kis felületesség milyen csalódást, milyen bánatot okozott akkor ennek a kis parasztcsaládnak. * Derűs percek a Múzsák szolgálatában Jó, hogy az Isten hízóknak való süldőket is teremtett a világra. És főleg az a jó benne, hogy épen félidőben vágják le azokat, a gazdáik. És meg így frissiben nem sajnál talán senki egy falatkát juttatni belőle másnak. Főleg olyanoknak, akikről tudják vagy legalább is gyanítják, hogy a Tízparancsolatnak azt a parancsát, hogy Ne ölj! — betartják. Márpedig az éjjeliőr, aki havon-fagyon, szélvészben vagy olmosesőben fújja az ő szomorú dudáját az éjszakában, az szegény bizony nemigen vág disznót otthon, hanem rá van utalva az emberekjóindulatára, hogy néha beleharaphasson egy kis jó zsíros kásáshurkába vagy egy falat jó, igazi sertéshúsból készült kolbászkába. Hát pedig, amint gondolhatjuk, a legtöbb magyar ember jószívű és adakozó a szegényebb embertársaihoz. így tehát ezek ébren levő éjjeliőrök szinte figyelik- igen okosan —, hogy hol vágtak disznót a körzetükbe. És ott éjszakánként többször fújják meg a dudájukat azoknak ablakaik alatt, hogy hátha csurdul-csöppen valami nekik is abból az istenmegáldotta konyhából, melyet ma az Ég bő zsírral ékesített. És nemigen csalódnak. A dudálás után kevés időre egyszeresük halkan nyíllik a kisajtó, és kiszól belőle egy hang csendesen:- Gyűjjön má ked közelébb! Azután amikor odamotyog az öreg, csak nyújtanak ám feléje egy teli üveget... ahogy itt mondják tréfásan a bornak, hát a Krisztus vérivel.- Igyék ke! Húzza mög jó! — biztatják. 1A
