Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)
Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason
sekben örökítették meg saját élményeiket vagy az általuk megőrzött szóbeli szájhagyományt. Egy részük valódi őstehetség volt, de a sok jó tollú népi író és verselő kivételesen nagy sokaságában nem kis szerepe van a helyi közoktatásnak is. Az epikus népi humor ilyen modem képviselője volt Csonka Mihály (Kiskunhalas, 1875 - Kiskunhalas, 1964) földműves, néprajzi író, aki középbirtokos parasztcsaládból származott, s aki mintegy kétezer oldal terjedelmű néprajzi jellegű visszaemlékezéseit vetette papírra kézírással.115 A következő írása, mely népmese-átdolgozásnak tekinthető,116 alapjául egy olyan népmese szolgált, mely a Magyar Népmesekatalógusban a hazugságmesék között az MNK 1961 A Tejbekása cím alatt szerepel, s mindössze egy változatának két előfordulása volt eddig ismeretes, mindkettő mesevégző formulaként. A mi mesénk azonban egy önálló, abszurd kalandot beszél el: a szegényember elindult szerencsét próbálni, elért egy hatalmas kásahegyhez, amin csak úgy tudott keresztüljutni, ha megeszi a kásahegyet. Mire kijutott a szabadba, már hosszú szakálla volt. Majd az erdőben emberekkel találkozott, akik inni adtak neki, s mély álomba merült, végül három nap múlva, amikor felébredt, akkor mesélte el ezt a mesét. A halasi elbeszélő minden bizonnyal egy általa jól ismert népmesét mesél tovább, de meséje folyását számos esetben megszakítja kedélyes, anekdotázó hangon, különféle kitérőkkel. Az egyik esetben, amikor a szegényember szegénységét ecseteli, a szegény, mint a templom egere hasonlat kapcsán gúnyos kitérőt tesz azokra nézve, akik csak aludni járnak a templomba, s még az imakönyvüket is otthagyják „a templom egerének”. Máshol úgy érzi, hogy napjaink embere számára magyarázattal kell szolgálnia a vajköpülés folyamatának bemutatásával, az egyes szómagyarázatok esetén a nyelvi humor lehetőségeit kihasználva szövi tovább szellemesnek szánt mondanivalóját. Nem lehet véletlen a szerző témaválasztása, hiszen a halasi ember igen kedvelte az abszurd humort képviselő hazugságmeséket, ahol a műfaj a fantázia szabad áramlásának nem szab határt. Mégis úgy érezte, nemcsak a sokszor hallott, kedvelt népmesét kell írásba foglalnia, hanem saját humorérzékét is szerette volna kifejezésre juttatni akkor, amikor leírta a mese kapcsán eszébe jutó, az olvasó további szórakoztatását szolgáló gondolatait. Ez az írása is az idők változását példázza, mellyel együtt az emberek is változnak. A hagyományos paraszt-polgári társadalomban évszázadokon át gyakorlat volt a néphagyomány meghatározott keretek közötti átörökítése: a meséket, dalokat többnyire szó szerint vagy legalábbis a tartalmi hűséget tiszteletben tartva hagyományozták tovább, s csak a kiemelkedő képességű mesemondók vagy nótafák változtatásait fogadta el a közösség. A XIX. század végén - a XX. század fordulóján azonban már megjelenik az egyéniség előtérbe kerülése, az individualazálódás. Nem véletlenüljelennek meg ekkor a „földmíves költők” és önmagukat is „parasztköltők”-nek nevező írogató emberek. Ők már nem elégszenek meg az ősöktől megtanult hagyomány szóbeli továbbadásával, a saját egyéniségüket, személyes tudásukat is szerették volna megörökíteni - s már írásba is foglalták gondolataikat, mintegy az örökkévalóság számára átörökíteni. 115 SZAKÁL Aurél 2002. 167. 116 CSONKA Mihály, Thorma János Múzeum Adattára: 3526, 3651, és Romsics Ignác 2009. 64
