Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Gszelmann Ádám: A tajói iskola múltja és jelene
A tanulókról A tanyai körülmények között élők mindenkor hátrányban voltak a városiakkal szemben. Az iskolába járó gyerekek életkorukból eredően fokozottabban tapasztalták ezt. Sokuknak már az iskolába eljutás is megpróbáltatást jelentett. A tanulók több mint fele 3-4 kilométert gyalogolt az iskoláig nap mint nap. Télen a hó, a hideg, a járhatatlan utak, ősszel és tavasszal a csontig hatoló szél, az eső és a sár, nyáron a rekkenő hőség tette próbára őket a hosszú úton. Az ingerszegény környezet, a viszonylagos elzártság is gátolta a gyermekek szellemi fejlődését. A tanyaházakból az alapvető komfort is hiányzott. Villany, vezetékes víz, orvosi ellátás, bolt stb. a XX. század közepéig is csak részben oldódott meg Tájón. Az itt folyó természeti gazdálkodási forma feltételezte azt, hogy a gyermek is részese legyen a családban kialakult munkamegosztásnak. Iskola után őrizte és ellátta az állatokat, kisebb-nagyobb részt vállalt a tanya körüli munkákból. A gazdálkodásnak ez a módja, a családon belüli munkamegosztás, a rendelkezésükre álló és tulajdonukban lévő földterület jó kihasználása eredményeként a családok nagyobb része, bár szerény körülmények között, és tisztes szegénységben élt, de nem nélkülözött. A libapásztorkodás, a pulykák őrzése, a tehenek legeltetése és más mezőgazdasági munka jelentette a gyermekeknek a nyaralást az 1950-es évekig. Az iskoláskorúak nagyobb része nem jutott túl Halas vagy Majsa határán. Egyes családoknak a puszta létfenntartás is gondot okozott. Különösen a sokgyermekes családok közül éltek sokan nehéz körülmények között. A 10-12 éves gyermek is szolgálatba kényszerült és gyakran gazdájától járt iskolába is. A szülők kényszerültek az iskolába járás alóli felmentést is kérni a szegénység, a ruhátlanság, az ínséges körülmények miatt. Sorsukat, küzdelmeiket, nehéz körülményeiket saját életén keresztül mutatja be szívbemarkoló őszinteséggel a volt tajói diák, Elek Lajos a „A szerencsefia” című elbeszéléskötetében. Lakatos Vince a szociográfús szemével láttatja több könyvében is - „Mécsvilágnál”, „Krónika a kun pusztákról” stb. - a tajói gyermekek nehéz küzdelmét a tudásért. A visszaemlékezések fejezetben is találunk bőven tudósítást gyerekekről, iskoláról, a mindennapi élet nehézségeiről. Nyilvánvalóan ezen családok gyermekeinek az iskolába járás, a tanulás másodlagossá vált. Változás csak a második világháború után következett be, de ezt megszakította, megállította az 1950-es évek gazdaságpolitikája, mely újból nélkülözést hozott sok családnak. A nehéz körülmények ellenére az ebben az iskolában, összevont osztályokban végzettek tisztességes kétkezi munkások, iparosok, kereskedők, becsületes, szüleik foglalkozását folytató földművesek lettek. Sokan közülük a továbbtanulást választották. Ezekben a gyerekekben nagyobb volt az akarat, mint városi társaikban. Előnyük volt, hogy ebben az iskolában megszerezték az önálló ismeretszerzési készséget. Megtanulták becsülni az ismeretet, a tudást. Körülményeik miatt a kitörés reményéből eredően erős volt bennük a „kapaszkodás” készsége. Tudatában voltak annak, hogy csak saját erejükből, a maguk küzdelmével juthatnak lépcsőfokonként feljebb és feljebb. Kitűzött céljaikért áldozatot is képesek voltak hozni. Mindezekhez a családból hozott tisztesség, becsület és szorgalom társult, melyet a sorsközösség és az összetartozás érzése is erősített. A tajói iskolában ezen tulajdonságok kialakítására a tanítók is nagy gondot fordítottak. Ezek az őszinte emberi érzések és tulajdonságok még napjainkban is hatnak. Ennek igazolására elég csak utalnunk a megrendezett öregdiák találkozók hangulatára. A tajói iskolának viszonylag nagy volt a beiskolázási körzete. Ez túlterjedt a puszta közigazgatási határain. Részben az is szerepet játszott ebben, hogy a tajói iskolához nagy 57
