Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
Na, de addig? Nem volt unalmas dolog a pásztorkodás? — kérdezhetné valaki. Egyáltalán nem. Sőt igen változatos programokban volt részem. A szomszédos kukoricatábla egész fodrászmühellyé változott, ugyanis a gyenge kukoricabajuszokból mindenféle színű és formájú frizurákat gyártottam egészen addig, míg szüleim meg nem tiltották ezt a nem éppen hasznos tevékenységemet. Máskor három krumplival zsonglőrködtem, valószínűleg az iskolánál járt vándorcirkusz műsorának hatására. Előfordult, hogy könyvet olvastam, de ennek egykettőre vége lett, ha megjelentek a szomszédgyerekek. Akkor már közösen játszottunk, szórakoztunk. Például kipróbáltuk, ki tud úgy végigfutni a tarlón, hogy ne legyen seb a meztelen talpán. A nap fénypontja azonban az volt, amikor uzsonnatájt édesanyám meglátogatott egy köcsög jó, hideg aludttejjel. Milyen jól esett a nagy melegben egy szelet kenyérrel leenni a finom, fölös tetejét! Egy kicsit beszélgettünk, aztán ki-ki csinálta a maga dolgát. Vasárnaponként a mi házunk volt a központ. Ebéd után átjöttek az unokatestvérek és a hasonló korú szomszédgyerekek. Kedvenc játékunk a bújócskázás volt. Egyszer Imre unokatestvérem beleült egy nagykosárba, a másikat meg magára borította, onnan kukucskált kifelé. Amikor megláttam, annyira rám jött a hahotázás, hogy azzal árultam el magam a hunyónak. Ezt a játékot űztük őszi betakarításkor is, amikor a lovaskocsi sötétben érkezett be megrakva a terméssel. A kukoricát akkor válogatták, rakták kosarakba a felnőttek és hordták föl a góréba. Villanyvilágítás még nem lévén viharlámpák égtek a legszükségesebb helyekre felakasztva. Ezek a különleges fények különleges hangulatot teremtettek. Elmászkálni az udvar távoli sarkába, hogy megkeressük az elbújt cimborákat, közben attól félni, hogy meg is ijeszthetnek! Ilyen izgalmas és emlékezetes játékot semennyi pénzért nem lehet vásárolni. Télen a Gajdacsiék és Vince Sándor bácsiék közötti lapos területen feljött talajvíz szép, sima jégpáncéllá fagyott a gyerekek nem kis örömére. Délutánonként odajött, aki csak tehette, hogy ingyen és bérmentve használja a jóisten által odapottyantott budapesti Városligeti-tó kicsinyített mását. Korcsolyája ugyan nem akadt senkinek, abban az időben még nem is hallottunk ilyesmiről, de nagyszerűen csúszott a csizma vagy a bakancs talpa is. Egyik oldalon tartózkodtak a kisebbek, a félénkebbek, óvatosan próbálkoztak, estck-keltek. A másik oldalon azonban szédületes sebességgel száguldoztak a nagyfiúk. Már egész hosszú síkos pályát alakítottak ki. Ügyesen egyensúlyoztak, menet közben leguggoltak, majd újra felálltak, versenyeztek, ki tudja újabb produkcióval felhívni magára a szájtátó közönség figyelmét. Egyszer a kicsi Kálmán Imre elrikkantotta magát: - Nézzétek a Béla gyereket! Mivel nem tudta ennek a nagyfiúnak a nevét, csak azt, hogy az édesapja Csendes Béla, márpedig a fiúkat gyakran nevezték el az apjuk után, hát így oldotta meg a problémát. Persze az egész sereg hatalmas kacagásban tört ki. Sokszor felele- venitettük azóta ezt az apró, idegen számára talán semmitmondó történetet, és mindannyiszor könnyesre nevettük a szemünket. Az ügynek folytatása is lett. Az első iskolatalálkozóra különösen sokan eljöttek. A nagy tömegben hol itt, hol ott beszélgetve hallom, hogy Kálmán Imre szól hozzám: - Erzsi, itt a Béla gyerek! Meglepetten fordultam hátra, hát tényleg ott volt Csendes Imre, akivel talán az általános iskola befejezése óta sem találkoztunk. Szeretettel üdvözöltük egymást, és természetesen felidéztük neki a humoros gyerekkori történetet. A történetet bizonyára sokszor meséljük még, de szívből jövő őszinte kacagás már aligha kíséri, mert az esemény igazi főszereplője nincs már köztünk. 145
