Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
Egy család küzdelmes élete Szüleim mindketten tajói származású, egyszerű parasztemberek voltak. Édesapámat dolgos, talpraesett, vállalkozó szellemű fiatalembernek ismerték a környéken. Miután a háború poklait megjárta, 1947-ben házasodott össze édesanyámmal, akit Kálmán Erzsébetnek hívtak. Ő maga két keresztnevet kapott a szüleitől: Kálmánt és Ferencet. Házasságkötésükhöz egy kis humoros esemény is kapcsolódott. Édesanyám későbbi elbeszélése szerint így hirdették ki őket a majsai templom ajtaján: Házasságot kötnek: Jeremiás Kálmán és Kálmán Ferenc. Mivel köznevetség tárgyává lett a nevük, édesapám megfogadta, ha tíz gyereke születik, akkor sem ad egynek sem két keresztnevet. Az első közös lakásukat egy id. Cserkó Lajos nevű ember tanyájában bérelték. Ide születtem én. Azután hamarosan átkerültek az apai nagyszüleim házába, ahol kaptak egy nagyszobát. Ez tágas volt ugyan, de nem lehetett fűteni rendesen. A szüleim pólyástul maguk közé fektettek a nagy dunna alá. Nem fagytam ugyan meg, de állítólag a babaszokás szerint ökölbe szorított, magasba tartott kezeim kéklettek a hidegtől Édesapám rövidre szabott élete során ötször költözött és bérelt különböző tanyákban lakást kis családja számára, ami közben még egy gyermekkel gyarapodott, de nem érte meg azt, hogy a saját ura legyen. Pedig mi mindent megtett azért, hogy anyagilag egy kicsit felemelkedjen! Azon kívül, hogy nagypapa földjén dolgozott, szőlőt bérelt Zsanán. Egy időben Kovács József barátjával lovaskocsival elmentek Mélykút, Tataháza, Bácsalmás közelébe, hogy a jól termő bácskai földekről kukoricát szedjenek és szállítsanak haza az otthoni vidékre. Mindenféle illegális dolgot is müveit: pálinkát főzött, borjút vágott, elmérte a húst. Azt mondták akkoriban az emberek, hogy csak azért nem került még börtönbe, mert mindenki szerette és nem akadt, aki feljelentse. Állandóan dolgozott: Nyáron a cséplőgépnél rudaskodott, télen szánkót faragott a szobában. Milyen jót játszottunk a lehullott forgáccsal! Még ma is emlékszem az illatára. Hétvégeken lakodalmakban dobolt Gál Lajos bácsiék népi zenekarában. Büszke volt rá, hogy Tajón az elsők között rendelkezett gumis kocsival, aminek a fa részét szintén ő csinálta. Kezdett már elmozdulni a holtpontról. Tervezgetett. Tervének azonban csak egyik része valósult meg: Nyolc hold jó minőségű földet vásárolt. Tanyát szeretett volna rá építeni, olyan lakást, ami végre csak az övé. Hiszen elege volt már a sok bérleményből, az idegenekkel való együttlakásból. Ebből azonban az ő életében nem lett semmi, mert 37 éves korában mindenki megdöbbenésére elragadta őt a halál. Édesanyám korai özvegységre jutva egyedül nevelt bennünket. Én nyolc és fél, a húgom négy és fél éves volt. Ápai nagyszüleim tanyájában laktunk ekkor, ők meg a majsai házukban. A lakáson kívül más segítséget nem kaptunk tőlük. Két év múlva a közösen vásárolt földön, a tajói út mellett, a már utcának tekinthető tanyák sorában felépült az annyira óhajtott saját lakás. Zsán Lajos, helyi kőműves volt az építőmester. Édesanyám annyira sietett elhagyni az előző helyünket, a „szenvedések szigetét”, hogy meg sem várta, hogy a szobák földjét agyaggal ledöngöljék, mint ahogy az abban az időben szokás volt. Bizony a mi székünk, asztalunk billegett még egy darabig, mert leszaladt a lába a homokba. De mit számított az, ha a saját fedelünk alatt alhattunk! Május 11 -e tehát nemcsak gyönyörű tavaszi napnak, hanem ünnepnek is számított nálunk. Gondolom, azért választottuk ezt a korai időpontot költözésre, hogy ne ütközzön az aratás munkálataival. Ezen a napon ugyanis - meg még a következő néhányon is - ott segédkezett nálunk szinte minden szomszéd, rokon és más jó ember. Isten áldja meg őket haló poraikban is, mert közülük már csak Béla bácsi él. Volt, aki a holminkat szállította. Bútorunk nem sok akadt, de a gazdasági udvar dolgaiért: szénáért, szalmáért, boros hor146
