Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
Egy másik alkalommal boszorkányt alakítottam egy mesében. Toncsi néni felöltöztetett, kifestette az arcomat, majd utasítást adott arra vonatkozólag, milyen testtartással támaszkodjak az id.Gajdacsi Franci nénitől kölcsönzött görbebotra. Mindennek olyan sikere lett, hogy jó ideig nem szólalhattam meg a nagy tapstól. Az erről készült fényképpel kapcsolatban menyasszony koromban édesanyám arra figyelmeztetett, hogy meg ne mutassam a vőlegényemnek, mert nem vesz feleségül, ha elképzeli, hogy ilyen öregasszony leszek. Toncsi néninek volt egy kellékes ládája. Ó, ha az a láda előkerülne és beszélni tudna! Nemcsak különleges fejfedőket, arannyal, ezüsttel díszített királyi koronákat, palástokat, hálóingből készült hercegnőnek való ruhákat őrzött az, hanem vele együtt tulajdonosának gondolkodását, találékonyságát, ötletességét, népviselettel kapcsolatos ismereteit is. Engem nagyon lázba tudott hozni a színjátszás. Emlékszem, egyszer írtam egy kis jelenetet az anyák napi ünnepségünkre. Megmutattam Toncsi néninek, azt mondta, jó, de azért alakít rajta egy kicsit. Aztán visszaadta jócskán átalakítva, kibővítve. Az előadáson azonban mégis az én nevemet konferálta be szerzőnek. Én persze égtem a büszkeségtől. Amikor aktív pedagógusi pályafutását befejezte, szívesen adott szövegkönyveiből azoknak a pedagógusoknak, akik érdeklődéssel fogadták. Én is kaptam tőle többet és azóta is ereklyeként őrzöm őket. Amikor elolvastam ezeket az általa írt alkalmi jeleneteket, még jobban megismertem őt. Mindegyikben megfogalmazott egy nevelési célt a gyermek- vagy a felnőtt közönség számára. Úgy alakította a témát, az eseményeket, hogy elítélhesse a rossz tulajdonságot; kinevettette a negatívat és felhívta a figyelmet a jóra. Itt is a jó pedagógus szólt belőle. Gyermekkorom-gyermeksorsom Feledhetetlen szép éveket éltünk át gyerekként Táj ón. Talán az elmúlt 50-60 év elhalványította már a rosszat és kifényesítette a szépet, de akkor is igaz. így emlékeznek vissza iskolatársaim is, akikkel erről nemrég beszélgettünk. Anyagilag szegények voltunk ugyan, de szellemileg, lelkileg talán gazdagabbak, mint a mai gyerekek. Soha nem unatkoztunk tévénézés nélkül sem és nem hiányzott a számítógép sem ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A szórakozásra, a vidámságra mindig teremtettünk alkalmat, még munka közben is. Mert munka jutott mindenkinek. A kicsinek kicsi, a nagynak nagy. Én évekig libapásztorkodtam. Édesanyám 15-20 kislibát nevelt. Gyűjtötte a tollat két lánya számára. Honnan is gondolhatta volna, hogy mire férjhez megyünk, a nyolc kilogrammos dunna helyett paplan lesz a divat és hogy „allergi úr” a tollal töltött párnákat is kivonja a forgalomból. Nagyon szerettem a természetben tartózkodni, kedveltem a növényeket, állatokat. A kislibákkal remekül el lehetett beszélgetni és ez olyan mulatságos dolog volt. A gúnártól azonban féltem, sokszor megkergetett. Tőle csak a kutya bizonyult nagyobb úrnak az udvaron. Egészen addig, amíg nagyanyám tanácsára túl nem jártam az eszén. Egy bot végére jókora fekete rongyot kötöttem és azzal megsuprikáltam. Attól kezdve minden rendbejött köztünk. Aratás után a tarlóra kellett mennem legeltetni. A libák dupla hasznot hajtottak, mert összeszedték a különben kárba vesző elhullott magvakat, valamint otthon már nem kellett őket külön etetni. Mire bealkonyodott, olyan vastag lett a nyakuk, mint a karom. Szemmel is lehetett látni, hogy jóllaktak. Akkor a vezérlúd különös hágón megszólalt, mintha azt mondta volna: Indulás befelé. Erre a szétszéledt népség is összeterelődött és libasorban elindultak hazafelé. 144