Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
szüleinél. Ahhoz ugyanis, hogy reggel időben megjelenhessek a főiskolán, már este el kellett utaznom. Vigyázz, mert senki sem próféta a saját hazájában! Ezzel a mondással ijesztgettek az emberek, amikor megtudták, hogy ott leszek tanító, ahol a diákkoromat töltöttem. Szerencsére nem lett igazuk. Soha sem volt nézeteltérésem sem a munkatársaimmal, sem a szülőkkel. Még a nagy, tőlem csak néhány évvel fiatalabb tanulókkal sem kerültem összeütközésbe, de lehet, hogy ez nem az én tekintélyemen, hanem Pali bácsién múlott. A Sváb házaspár családtagként kezelt bennünket. A családi fészekből már kirepült két lány helyett ott voltunk mi hárman: Anci néni, Péter Ági és én. Aki az alsóban délután tanított, az három óra tájban ütemes kopogást hallhatott a tanterem Toncsi néni konyhájával szomszédos fala felől. Ez azt jelentette, az óra befejeztével mehet kávézni. Soha sem lehet elfelejteni azokat a feketéket, amelyeknek a tetején kétszer annyi, házitejből saját kézzel készített tejszínhab púposodott, mint amennyi a kávé volt. Ebben az időben Tajón még nem kávézott talán senki. Mi biztos nem. Egyszer Toncsi néninek különös ötlete támadt. Amikor Halász Jóska, az unokaöccse ott vendégeskedett náluk, és pingpongoztunk, játék közben így szólt. Ha én győzök ellenük, akkor ők hívnak meg egy kávéra, ha én veszítek, akkor én vagyok köteles meghívni őket valamelyik nap. Rögtön tudtam, hogy én leszek a vendéglátó, hiszen nem voltam jó játékos. Számításom be is igazolódott. Másnap el is indultunk édesanyámmal Majsára bevásárolni. Vettünk kávéfőzőt, kávét, csészéket, kanalat és hozzá tálcát, hogy illendően teríthessünk. így járult hozzá Toncsi néni szegényes konyhai felszerelésünk modernizálásához. Mi, a lányok szerettük volna valahogy meghálálni a velünk való törődésüket, szerete- tüket, de erre ritkán találtunk módot. Igyekeztünk számon tartani a névnapjukat, születésnapjukat, és ilyenkor valami aprósággal megajándékoztuk őket. Ebben Pepike néni volt segítségünkre, ő mindig minden dátumot tudott. Hanem amikor már kicsit elégedettek voltunk magunkkal, rádöbbentünk, hogy megint mi jártunk jobban, mert a felköszöntés után gazdag vendéglátásban részesültünk. Toncsi néni szíves vendégfogadása messze földön ismert volt. Ha valaki hivatalos személy jött az iskolába, legyen az igazgató, szakfelügyelő, orvos vagy éppen rendőr, biztos nem mehetett el addig, míg valami finomsággal meg nem vendégelték. A szülőkkel való kapcsolatom is megfelelően alakult. A diákjaim szülei kb. 10-12 évvel voltak tőlem idősebbek, ők tegeztek engem, de mindig barátsággal, segítőkészen fordultak felém, megkaptam tőlük a pedagógusnak járó tiszteletet. Elfogadtak engem, hiszen közülük származtam. Mindenkor éreztem a tajói emberek szeretetét. Tudomásom szerint én voltam a hetedik személy ebből az iskolából, aki parasztember gyerekeként pedagógussá lettem. Azt hiszem, az idősebbek kicsit büszkék is voltak ránk, a szüléinkről nem is beszélve. Népszerűségemet növelte, hogy nem felejtettem el, honnan jöttem, továbbra is láttak engem együtt kapálni a szomszédokkal vagy a fa tetején epret rázni a disznóknak. Nem felejtettem el azt sem, hogy mindez önerőből nem sikerült volna. Itt mondok hát köszönetét mindenkinek, aki segített és szeretett. Kovács Károlyné Jeremiás Erzsébet, tajói diák 1957—1965 és tanító 1969—1973 132
