Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
A hálás tanítványok által rendezett 100 éves születésnapi összejövetelre édesanyám már nem tudta vállalni a hosszú utat Tajóba, de telefonon keresztül azt üzente: „Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs...” Tanító szüleim nekem is példaképeim. Utolsó útjukra nagyon sokan elkísérték őket. Nem láthatták már az iskola falán a nevüket őrző emléktáblát, és a tajóiak adakozásából megújult szobrot, a keresztkertet sem, amit annyira szerettek. Tanítói munkájuk sikerét, emberi hitelességüket igazolja, hogy életükben és most haláluk után is tisztelet, szeretet övezi őket. Onnan fentről biztosan büszkén tekintenek minden olyan tanítványukra, aki képességei szerint tisztességgel, becsülettel, szorgalommal, emberséggel élte, éli le az életét. Köszönettel tartozunk a tajóiaknak, akik emléküket őrzik, különösen a Kovács házaspárnak (Karcsinak és Erzsinek), akik motorjai ezeknek a rendezvényeknek, megemlékezéseknek. Halászná Sváb Antónia, tajói diák 1951-1959 Szüleim, a tanítók! Pesterzsébeti otthonunkból kinézek az ablakon: tél, hóesés, hideg! Szemben a templom a mellettünk lévő utcában, itt alusszák örök álmukat drága szüleim - Sváb Pál és Kerschbaummayer Antónia - Pepi nénivel (Budai Jozefa) együtt, hosszú, tartalmas és példamutató életük után! Örülök, hogy itt vannak velünk, hogy életük utolsó éveiben nyugalmas és viszonylag kényelmes életet tudtam - tudtunk - biztosítani számukra. Megérdemelték! ŐK a szüleim és a tanítók! TANÍTÓ, PEDAGÓGUS. Szép szavak, de tudjuk, mi minden rejlik mögöttük?! Nekem is - húgommal együtt - a szüleim voltak a tanítóim az általános iskolai éveinkben. Az iskolában szigorúan „tanító néni”, „tanító bácsi”. Feleltetés, mint a többieknek, időnként példaadásként még nagyobb szigor, elvárás, akár büntetés is! A tanítás végén mindenki hazaindul, mi is át a tanítói lakásba. Ez bizony nagy előny volt a távolabb lakókkal szemben, különösen télen, rossz időben... Aztán a megszokott mindennapi élet: leckekészítés, tanulás, játék a szomszéd gyerekekkel (Csendes Éviékkel, Hunyadi Manyiékkal, Sipos Irmával, Csendes Manciékkal, Csuka Fecóval és a többiekkel), csínytevések, stb., stb... Mi az ötvenes években voltunk gyerekek, kisiskolások! Villany nem volt, kis petróleumlámpa, később gázlámpa (nagy fejlődés!) mellett ültük körül esténként az asztalt: anya, apa vázlatot írt, dolgozatot javított, mi nagyanyával, Pepikével társasjá- tékoztunk, kártyáztunk, beszélgettünk. Anyáéknak első mindig az iskolai kötelezettségük volt, ez belénk nevelődött, ivódott annyira, hogy későbbi életünkben, pályaválasztásunkban mindennapjainknak természetes meghatározói lettek. Családunk sok tagja több generáción keresztül is volt, lett pedagógus. Hála a sorsnak, de mindenképp a jó példának! Kényelmesen ülök a fotelben, kavarognak a hópihék és feltörnek az évtizedekkel ezelőtti emlékek: Tél volt Táj óban is, sűrűn esett a hó, fújt a szél, vitte a havat, de az iskola most is fűtött tanteremmel — majd később tantermekkel - várta a gyerekeket. Ehhez kora hajnalban kellett felkelni édesapámnak és Pepike néninek, be kellett készíteni a tüzelőt, ki kellett tisztítaniok a kályhákat, begyújtani, majd folyamatosan megrakni azokat. Közben kitakarítani a tantermeket, hiszen 8 órakor kezdődött a tanítás - melegben, rendben, tisztaságban. Nap, mint nap, évtizedeken keresztül! Sokszor a nagy hó miatt lovas szánokkal, subákba takarva érkeztek a gyerekek, és addigra a hó eltakarításának is meg kellett történnie. A tanítás délután időben, még világosban befejeződött, hogy 123
