Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
a gyerekek ködben, fagyban is hazatalálhassanak. Emlékszem olyan eltévedt osztálytársamra, akit másnap hajnalban Bodoglár határában találtak meg. A tanyavilágban elbódo- rogni nagyon veszélyes volt! Egyforma házak, még ismerős a táj, a vidék, aztán már nem is biztos, hogy tudom, hol is járok! Mi is csak addig barangoltunk el, amíg látszott az iskola teteje, no meg a fenyőfa, mely felkiáltójelként mutatta a helyes utat mindenkinek (átvitt értelemben is)! Nagy telek voltak, néha derékig érő hóval...! A tavaszi olvadás sem volt mindig eseménytelen! Ma már szinte hihetetlen: Tajóban árvízveszély! Egyik évben a sok hó és jég miatt egy új vízelvezető csatornát kellett nyitni Vincze Balázsék tanyája mellett, egész éjjel dolgoztak vele nemcsak a férfiak, így sikerült az árvizet megúszni! Az idősebbek mesélték, hogy 1939 táján a tajói úton is folyt a víz, mosóteknőben csónakáztak rajta, halakat lehetett benne fogni. Gyerekfejjel mindig irigykedve hallgattuk a hihetetlen történetet... A természet újra és újra életre kelt, nyíltak a virágok, megújult az iskola környezete is, kezdődtek a feladatok a földeken, apának, pedig a méhészetben is. Mindez aztán kitartott egészen késő őszig. Sok munka, sok feladat, sok öröm. Tajóban nem lehetett unatkozni! Úgy éltünk, mint a tajói családok: tisztes szegénységben - néha napi megélhetési gondokkal - de megoldható problémákkal. A kert, a tanitói kis földterület termése, a ház körüli baromfiudvar állatai mellett biztonságot jelentettek havonta a tanítói fizetések, melyeknek nem a mértéke, hanem a rendszeressége volt a legfőbb erénye! Most is a számban érzem az egyszerű ételek ízét: a dödöllét, a lisztstercet fokhagymás csirkével, a répafőzeléket... Kecskét, disznót tartottunk, nyulakat (mindig ellopták), na és a méz! Abszolút egészségesen éltünk, nem úgy, mint most. Nyaranta két hét üdülés jelentette a kikapcsolódást, a feltöltődést a Balatonnál, rokonlátogatások a Dunántúlon, Pannonhalmán, ahol édesapám családja élt. Osztálykirándulásokon a többi tajói gyerekkel együtt „világot is láthattunk”: Visegrád, Budapest, Harkány, Sikonda, stb. megismerése jut így eszembe. Emlékezetesek maradnak a „nagycsaládi összejövetelek” Tajóban, ahol a teljes rokonság elfért, jól érezte magát, s főleg ébren tartotta az együvé tartozás érzését. Középiskolás, majd főiskolás koromban Tajó a hétvégéket, a szüneteket, de még mindig az otthont jelentette. 1965-től gyakorló gyógypedagógusként, majd 1987-től iskola- igazgatóként Budapest lett az otthonunk. Szüléink 1977-ben kénytelenek voltak végignézni az iskola bezárását. Új szemlélet, gyermekhiány - okot mindig lehetett találni! A jó állapotú és megfelelően, korszerűen felszerelt nagy iskolaépület - tulajdonosi döntés alapján - putris romacsalád, hajléktalan alkoholisták randalírozásai következtében rohamosan lepusztult. Édesapám váratlan betegsége majd halála (1988.) után a kiskunmajsai önkormányzat felmondta a szolgálati lakás bérleti jogviszonyát, így 1989-ben édesanyám és Pepi néni hozzánk költözött pesterzsébeti otthonunkba. Tajó családunk számára megszűnt! A sors azonban kifürkészhetetlen! Barátaink, korábbi igazgatóm és kollégám ópusztaszeri kirándulásunkon megemlítette, hogy az év nagy részében üdültetésre használható épületet keres fogyatékos gyermekeket nevelő intézete számára, ahol nyugalmas körülmények között, biztonságban foglakozhatnak neveltjeikkel. Elvittük őket Tajóba, megtetszett neki a hely. Rövid időn belül a régi iskolát és a tanítói lakást - az 1937-ben átadott épületrészt - megvásárolták a Budapest II. kerületi Csalogány utcai intézet számára, hamarosan felújították, komfortossá tették. Azóta is a „Csalogány Alapítvány” itt foglalkoztatja az intézet neveltjeit, immár több mint tíz éve! Az általam vezetett Budapest XVIII. kerületi Speciális Oktató és Fejlesztő Intézménynek is sikerült megállapodnia a kiskunmajsai önkormányzattal az iskola újabban épült részének bérléséről, majd az iskolai alapítványunk - az Életjel Alapítvány - 2007-ben megvásárolta azt. Tanáraink és 124
