Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
dr. Gszelmann Ádám. A bogárzói iskola (1913-1976)
Az iskola tanulói Életkörülmények Fennállásának 63 éve alatt a bogárzói iskolában - a 6 majd később a 8 éves képzési formában - közel 1000 gyermek ismerkedett meg az alapismeretekkel. Mai dédszülők és nagyszülők, szülők és gyermekek sora járt ebbe az iskolába. Napsütésben, csikorgó hidegben, sárban, hóban - sokan szegényes ruhában, foltozott bakancsban, gyermek lábméreténél jóval nagyobb csizmában - sokszor korgó gyomorral és többen 3-5 kilométer távolságról, de igyekeztek az iskolába. Télen esetenként az apák nyomaiban lépkedtek a hóban. Volt, aki lóháton jött úttalan utakon át a felsőszállási, debeáki, rekettyéi határból. Bár a szociális helyzet némileg javult az 1950-es, 1960-as évektől, az iskolába jutás körülményei alig változtak. Nem véletlenül, konkrét tapasztalatokra támaszkodva írta az 1930-as években jelentésében Szabó Antal igazgató, hogy a „rekettyéi, felsőkisteleki, debeáki gyermeknek a Ráró lovacska a villamos, a Bodri kutyus meg a frajla, a társalkodónő, a nevelőnő.” Aki nem ismeri a tanyai valóságot, el sem tudja képzelni mit jelentett télen iskolába jutni. Sokszor az iskolába érve egy órának is el kellett telnie, míg a gyermek felmelegedett a kályha mellett. Nagyobb gyermekek mentek a kisebbek elé, hogy a ködben el ne tévedjenek. A tanítás rendje is igazodott a körülményekhez. A tanítók is be- látóbbak voltak, tudomásul vették a szülők és a gyermekek nehéz körülményeit. Korábban fejezték be a tanítást télen, hogy még sötétedés előtt hazaérjenek a gyerekek. „Úgy cseperedett fel régen a kopár, ritka-tanyás bogárzói vidéken a szegény ember gyereke, mint a galagonyabokor... Kemény az ilyen tanyai emberke bölcsője: szűk- reszabott a gondtalan gyermekkor, korán ráver az élet keze... Pajtása a vén kutya, játéka a madzagostor meg a füzfasíp. A jó édesanya kérges tenyere sietve mosdatja a gyorsan pityergő, maszatos kis képet: pátyolgatásra, dédelgetésre nem hagy időt a marokszedés, a krumplikapálás. Az apát még ritkábban látja, az odajár kenyeret keresni; tizenegyedik keresztért arat a Babóknál, vagy pengős napszámért permetez a Vajda-féle szőlőtelepen. Sanyi csak akkor találkozik az apai tekintéllyel, ha rossz fát tett a tűzre: agyonver egy kiscsirkét, vagy eltöri a tejesbögrét. A kevésbeszédü, mindig fáradt ember ilyenkor ránéz, és inkább csak szomorúan, mint haraggal megfenyegeti: Sanyi, Sanyi, ha rossz lösző, elcseréllek malacér...”35 A tanyai gyermekek sorsát, életkörülményeit leírni könnyebb, mint átélni. Lakatos Vince élettapasztalatára is támaszkodva ír a tanyai gyermekről: „Mit tudja a városi gyerek, hogy mit jelent az első pacsirtaszó, az elorzott bíbictojás? A tanyai gyereket az iskola előtt nem várja anyuka, frajla. Télen esőben, hóban, sárban, néha 5-6 kilométerről törtetnek az iskoláig. Keservesen megszenvednek az írás és számolás tudományáért. Kísérőjük csak egy bunkósbot... Szünet van. Kenyérke, szalonnácska, néhol csak kenyérke kerül elő a tarisznyából. Az iskola napsütéses tornácán vígan folyik a kosztolás. A halasi puszták serdülő magyarjai már az iskolában megtanulják, hogy az életet nem adják ingyen.” 36 Mindezek ellenére, ezekben a gyerekekben nagyobb volt az akarat, mint városi társaikban. Az összevont osztályokban való tanulás eredményeképp nagyobb önállóságuk fejlődött ki. Ami még ennél is fontosabb, az az összetartozás érzése, a sorsközösség vállalása. Ezért van az még napjainkban is, hogy az, aki Bogárzón volt iskolás, legyen az idős vagy középkorú, barátként, ismerősként köszönti egymást. Ezért alakult ki a ragaszkodás is az iskolához, a nevelőkhöz. Ezzel magyarázható az a meleg hangulat, mely az is32