Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
A Németh Buhin család. Szépszülőink és gyermekei - A pásztorfejedelem családja
fej apróra vágott vereshagymát, majd kétmaréknyi száraz tojásos tarhonyát s ugyanannyi száraz kockatésztát. Amikor szépen megpirult, adjunk hozzá előre kockára vagdalt, közel kilónyi krumplit. Később egy kis száraz törtpaprikával »fölharagítani«, utána annyi vízzel felönteni, hogy az egészet ujjnyi vastagon ellepje. Kívánsághoz képest lehet hozzáadni még száraz csöves paprikát, s lassú tűzön addig főzni, míg a krumpli meg nem főtt. Egy kis tejföllel is nyakon lehet önteni. Fordított kása: Bográcsban és szolgafán, szabadvíznél készült. Ahány személyre főzték, annyi liternyi vizet öntöttek a bográcsba és ugyanannyi verdung köleskását, azután lassú tűznél fakanállal kevergették, majd lángoló tűznél tovább forgatták. Ha már felfordult a kása, a pásztor elkezdte a bogrács oldalát egy kanálba vett fagyos zsírral vagy faggyúval kenegetni, miközben tovább forgatta a kását. Mire összeállt, mint a labda, akkorra már készen is volt. Negyedóráig is forgatni kellett a bogrács fülénél fogva. Ilyenkor a bográcsot leakasztották a szolgafáról. Bicskahegyre szúrt kenyérfalatokkal szedegették ki a bográcsból. Förgetegleves: Bográcsba öntött vízben, kevés köleskásával készült. Kevés zsírral rántották, s kenyér nélkül a bográcsból kikanalazták. Csak ritkán és szorultságból főzték. Kehfúrtleves: Egyszerű köménymagos, rántott leves. Húsbőség idején erre is többször rákívántak. Rackakása: Az ilyen kása krumplival és öregtarhonyával (öregszemüvel) készült. A gombafélék közül — mikor melyiknek volt az ideje - megfőzték a szömörcsü vagy szentgyörgygombát, a nyárfagombát, csiperkegombát, borsikagombát és a nyúl- fülü gombát. Haszonételek. Fejés a cserényeknél: A csikósoknál nem volt fejőstehén. Elmentek a gulyásokhoz, s kaptak ott tejet, vagy túrót, sajtot, amennyire szükségük volt, mert ahol ménes volt, ott baromjárás is volt. Rangjukon alulinak tartották, hogy marhával is vesződjenek. A gulyásoknál is csak a maguk szükségletére fejtek. A tehenek meghíztak a kövér legelőkön, s olyan zsíros tejet adtak, hogy a borjúk halomra döglöttek. (A magyar marha teje zsírosabb, mint a magyar tarkáé.) A kötönyi baromnál 1895-i kövér esztendőben pl. 240 borjú pusztult el „vérbe”. A teheneket nem győzték fejni, s ilyenkor a tőgyük is elromlott. Hogy ez ne forduljon elő, általában két-három gulyás is fejt az anyabarmoknál, de csak a későbbi időben. A sok tejet (néhol 15-20 tehenet is megfejtek naponta) a sertéseknek, malacoknak, kutyáknak adták, még a kanászoknak is jutott belőle. Túrójuk is lett dézsaszámra. Hordóban vitték a vásárra: feleségeik pénzeltek belőle. A tehéncsordánál a szombati tej a csordást illette. A fejőpásztorok a tejet szürőszitán megszűrték. Ha túrót, vagy tejfölt akartak készíteni, a tejet megaltatták. Tarhókészítéskor a felforralt tejet valamennyire lehűtötték a földön, pincében, kamrában, majd bele tették a tarhómagot, amelyet maguk készítettek olyan borjú vagy bárány gyomrából, amelyik még nem legelt. Az oltott túró is ilyen oltóval készült, csak az disznóbendőből. (Ma is az a legjobb.) A tarhómaggal beoltott tejesfazekat subába, 238
