Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)

Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban

Az „öreg legény” 26 évnél kezdődött. A katonaság előtt álló legénykéket „kopasz szájúak”-nak hívták. A legényt bíztatta az apja vagy nagybátyja: „Házasoggy má még, anyátok léöregédétt, segítség is kell neki.” A fiú kivallatta a lányt: „Mennyitek van?” Amikor már gyakorta jött a lányos házhoz, a szülők is kikérdezték, hogy mijük van a legény szüleinek.

Egy-két, ritkábban három évig szoktak udvarolni a házasság előtt („a setyerámhó mék.”). A legény előbb a lánnyal beszélte meg a dolgot, nehogy kosarat kapjon a szülőktől. A lány az anyjával beszélte meg a dolgot. „Lányom, hát nem bánom, elég jó ruhája van.” Ezt nagyon nézték, nem italra költi-e a keresményét. A legény csütörtökre jelentette be magát, „hogy megtisztelje a szülőket.” Ha tudta, hogy a szülők ellenzik a házasságot, egy öregasszonyt küldött rábeszélő- nek. A bátrabb legények egyedül jöttek csütörtökön este, ünneplőbe öltözve, lehetőleg csikorgós csizmában. „Tíz öregasszony is leste, hogy most mén!” Leülve a szülőknél elsőbb beszélgetett erről-arról, majd így tért a tárgyra: - Kérdözzék már, mért gyüttem! - Magyar a posta, majd mégmongya!” Régebben az ügyes legények verset tanultak be a biztonság kedvéért, sokan a saját szavaikkal adták elő szándékukat. A félénkek, szűkszavúak, bátortalanok hoztak magukkal öregebb násznagyot, az beszélt helyettük és kérte meg a leányt. A beleegyező válasz ilyenformán hangzott: - „Nem bánom, ha megértitek egymást, magatoknak lesztek jók.” A menyasszony kapott „küves gyűrűt”, a vőlegény pedig jegykendőt (selyem fejkendőt), minél cifrábbat. Megbeszélték, hogy a következő szombaton beiratkoznak. Ide már násznagyokat vittek tanúknak.

Erre a tisztre pénzes embert kértek fel (nem szokás, hogy. a keresztapa a násznagy). Ő fizetett mindent: a papot, az orgonaszót, adott a harangozónak is. A két násznagy felezte a költségeket, de inkább a legény násznagya fizetett. Egy birkát adott a lakodalomra (25 kg hús jött ki belőle), de illett, hogy egy mázsa búzát is adjon a fiatal párnak. Tekintély volt a lakodalomban, pipázott a sarokban („násznagynak sarokban a helye”) és a bajszát sodorgatta; ő elébe vitték a főtt birkafejet. Ha béreslegény házasodott, így szólt a gazdájához: „Lajos gazda, elgyünne-é násznagynak?” Válasz: „Lehet, fiam Pista, mér né!”

Vőfélye csak a vőlegénynek volt, de mindkét család részére tevékenykedett. A vőfélykedés külön hivatás volt; 20-25 forint, fiáker- és vonatköltség megtérítés járt érte. Szép embernek kellett lennie, talpraesett beszédünek, jó ruhájúnak.

A községben foglalkozásszerűen űzték a vőfélykedést, legtöbbször iparosok. 1880 körül híres vőfély volt Móczár János, foglalkozására nézve szabó, utána 1925-ig Úri Baranyi Sándor kőmíves, Farkas János szobafestő („Piktor Jancsi”) és Hunyadi Mihály. Könyvből tanulták a szükséges verseket és nagyon vigyáztak az illemre és a külsőségekre. A tanyavilágban más volt a helyzet. Ki-kihozták ugyan a majsai vőfélyeket, de voltak parasztvőfélyek is, akik szájhagyományos verseket mondtak és a községiekkel ellentétben, énekeltek is (pl. az ételbeköszöntőt). Mondókáik durvábbak voltak és „minden szóra feleseltek.” Jó híre volt Szőke Pál és Paprika Gábor néhai paraszt vőfélyeknek. Az előbbi 75 holdas gazda

69