Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)

Régi lakodalmak Bács-Kiskun megye középső részén

A vőlegényes háznál „néhol maskaráztak”: elzárták előttük a kaput. Bejutva a vőfély beköszöntött, majd a násznép elhelyezkedett. A vőlegény, menyasszony és a nyoszolyólányok külön szobában tartózkodtak, s csak az ebédre és a vacsorára mentek be a vigadók közé. Ilyenkor sarokban ült a vőlegény násznagya, a vele szemben levő oldalon a vőlegény és a menyasszony, két nyoszolyólány között. A vendégsereg előtt bor az asztalon.

Az „öreg vő fény” hajadonfőtt, fehér kötényben tevékenykedett. Eleinte, ki-be járt, étvágycsináló verseket mondott, s a násznép ételt sürgetett. A konyhában tálaltak és itt nagy dalolás folyt. Az első tálat minden fogásból az öreg yőfély hozta, a másodikat a „kis vőfény”, a többit a legénység. Ezek nem is ilyenkor étkeztek. Az „öreg” minden fogást külön verssel köszöntött be. Az ételrend a következő volt: baromfileves vagy marhahúsleves „sifli” tésztával (kockametélt), utána leveshús paradicsom- vagy tormamártással, aztán birka- vagy marhahúsból pörkölt vagy paprikás. (A paprikást mindég férfi főzi, kint az udvaron, hajó idő van. Most is tartják ezt a szokást.) Savanyúság nem igen volt. Utolsó fogás a tejbekása kölesből.

Ilyenkor egy férfi felöltözött szakácsnénak, szoknyába, réklibe, fejkendővel. A jobb keze be volt kötve kendővel, ugyanabban a kezében levesmerőkanalat tartott. Az „öreg vőfély” elverselte, hogy a szakácsnő a kásafőzéskor megégette a kezét és a gyógyszerekre pénzt kér. A vendégek pénzt dobtak a kanalába, de volt, aki csontot vetett. Ennek a fejét a „szakácsnő” addig verte, amíg pénzt adott. Sokat lehetett mulatni, mert volt sok tréfás ember, aki „váltig böllenkedetf ’ a szakácsné- val, de a végén mégis adott. Voltak olyanok is, akik kuglófot és süteményt adtak. Ami összegyűlt, a főszakácsnőé lett.

A lakoma befejeztével a zenészek a násznagy elé léptek és „fölköszöntötték az ebédet szép hallgató nótával, amit ük tuttak.” Ilyenkor kihordták az asztalokat, s a fölszolgálók kint ettek az udvaron, hajó idő volt. „Bent az öregek danoltak, meg a muzsika volt.” Mikor a legénység végzett, öregje, fiatalja táncolt, ahol fért.

„Vacsora után lett a sortánc”. Az „öreg vőfény” rigmust mondott, hogy „most májárjuk a menyasszony táncát”. A násznagyok előtt tányérok voltak (a menyasszony násznagya is ide volt hivatalos, ha ott nem volt zene), ide kellett fizetni a menyasszonytáncért. A menyasszonyt és a vőlegényt a szoba közepén székre ültették és árvereztek rájuk. Az „öreg vőfény” kimondta: Tíz forint a menyasszony!” (60 fillér volt akkor a napszám). Az első táncos a „kis vőfény” volt a menyasszonnyal és fizetett. Neki került legtöbbjébe a lakodalom, mint mondták: „kinyúlt”. Ő fizetett a vőlegény első táncáért, akit az első nyoszolyólány vitt el. Az első táncok alatt megsúgták az öreg vőfélynek, hogy mit adnak a következő táncért. A két vőfély kiáltozott: „Eladó a menyasszony! Eladó a vőlegény!” - és bemondta az előbb odasúgott összeget. Mindig akadt valaki, aki túllicitálta (közben a „kis vőfény” leültette a szoba közepére a menyasszonyt, az első nyoszolyólány pedig a vőlegényt). A sortáncért nemcsak pénzt, hanem ajándékot is adtak: vasalót, lavórt, egymásba rakott bögréket stb. A menyasszony koszorúval táncolt.

42