Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balota a kezdetektől a 20. század közepéig - Ozsváth Gábor: Népi építkezés Balotán
évszázad közepén is gyakorinak számított, hogy a földosztáskor földhözjuttatottak putri ásással vertek tanyát frissen elnyert birtokaikon abbeli reményben, hogy pár év elteltével nagyobb, kényelmesebb otthonra is telik. Ám az sem volt ritka, hogy az évek gyorsan pörögtek s a téesz-szervezés is a putriban találta őket, sőt évtizedek múlva is csak nehezen tellett valódi házra. Az élénk elbeszélések felidézték a rakott, tapasztott tűzhely melegét s a frissen sikált padló illatát. Építésére, berendezésére az idősebbek közül sokan hitelesen emlékeznek1. Ez az a lakóhely, melynek elkészítése kitelik a család saját erejéből, szakértelméből, és mint ilyen általánosan elterjedt, hisz ezzel veszi kezdetét szinte mindenütt az élet a frissen megszerzett pusztákon. Zádori István például családjával Eresztőpusztáról 1945-ben érkezett Göbölyjárásra, ahol a Pázsit-birtokból kapott 5 katasztrá- lis hold juttatott földet. Ezen putrit készített magának, ebben élt feleségével és gyerekeivel, míg saját kezűleg vetett vályogból tanyát nem épített2. A putri építése a hely kijelölésével kezdődött, általában a víztől nem járt szárazulatokat, lehetőség szerint dombok, buckák oldalát szemelték ki e célra. A putri területe a család méretéhez igazodva 3-4 x 5-6 lépés. Adottságtól függően térdig, kötésig vagy akár mellig is kimélyítették; oldalát, hogy a homok, föld be ne omoljon, valamilyen kéznél levő anyaggal (vessző, hasított ág, nád, kukorica- vagy napraforgószár) kibélelték. A rövidebb oldalon egy-egy vagy két-két ágasfát leástak, ezekre hosszában erősebb karókat, szelemeneket fektettek. A szelemenekre merőlegesen vékonyabb ágak, vesszőfonadék vagy nád, kóré, kukorica-, napraforgószár, fölé szalma vagy nád, illetve gaz, erre végül vastagon föld, homok esetleg hant került. A földből kilátszó, felmenő, alacsony falakat vagy a bélelésnél használt anyagból (állításból), nem ritkán egymásra rakott gyephantokból készítették el, oly módon, hogy egy felnőtt ember bent kiegyenesedhessen3. Az épület bejáratát a rövidebb oldalon helyezték el oly módon, hogy a gödör elejét menedékesen vagy lépcsőzetesen képezték ki; peremét kis földsánccal védték a csapadékvíz befolyásától. A napfény vagy az ajtón át, vagy pedig egy, az ajtó mellett tapasztással rögzített ablaküvegen keresztüljutott a lakótérbe. Az így elkészült épület oldalfalait, mennyezetét agyagos, trágyás sárral tapasztották, majd mésszel fehérre meszelték. A padlót jól ledöngölték, majd ezt is tapasztották. Az utóbbi időben az oldalfalakat némely család mintás csomagolópapírral „tapétázva” varázsolta otthonosabbá. A putri berendezése általában a padlóba vert lábakon álló, befont karóvázra helyezett szalmazsákkal készült dikóból, rakott vagy sárból tapasztott takaréktűzhelyből, valamint karólábas asztalból állott. A sparhert füstjét rövid csőkéménnyel vezették a tető fölé. A nem túl nagy belvilágú gunyhó fűtését viszonylag könnyen lehetett biztosítani télen is, hisz csak kis felületen érintkezett közvetlenül a külvilággal; különösen igaz ez a buckák oldalába mélyítettek esetében. Az élet általában inkább a putrik körül zajlott; többnyire éjszaka és kedvezőtlen időjárás idején húzódtak tető alá. Juhász Antal kutatásai rámutatnak, hogy a Balotával határos szeged-alsóvárosi pusztán az átokházi és rúzsai járási területek parcellázásakor számos kisbérlő kezdte életét gunyhóban. Az 1960-as évek végén Átokháza határának bejárásakor ekként összegzi tapasztalatait: ,plkad közülük már lakatlan, düledező gunyhó, ahol csak baromfit tartanak, de van olyan is, amely a pár éve megépült, új ház mellett nyári konyhának használatos”4. 95
