Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

páltuk. Ilyenkor a sor végén volt egy „pipa huja”, amikor is külön-külön csoportban ültek az öregek. Ilyenkor mi fiatalabbak a lányokat kezdtük cincogtatni, évődtünk. Mi, fiúk néha óvatlan érintéssel is tanújelét adtuk érdeklődésünknek a másik nem iránt. Édesapám felfigyelt arra, hogy egy bizonyos Irénke és köztem mintha viszonzott vonzalom kezdene kialakulni. Nem szólt mindjárt, csak egyszer a nagy szárkúp készítés közben tett említést erről. Nem akart eltiltani a lánytól, csak elmondta, hogy az ilyen középiskolás fiú egy tanyai lánynak jó fogás és ha valami elhamarkodott dolgot tennénk, az derékba törhetné a pályámat. Megértettem édesapám gondolatát és sikerült véget vetni ennek a még csak bimbózódni kezdő „pásztorlányka idillnek.” Az erdő- gazdasági asszonyok és lányok nagy része meglehetősen igénytelen, csúnya beszédű volt. Édesapám nem szerette ezt a stílust, éppen ezért élményszámba ment számára egy bizonyos Esztike feltűnése, aki jó modorú és szép volt, nem ment a fiúkkal birkózni. Időnként otthon is beszélt erről az Esztikéről.

Édesapám hamar kitűnt az átlagból az erdészetnél szorgalmával, józanságával, becsületességével. Sokszor ő helyettesítette az erdészt. Munkatársai is megbecsülték. Mivel sokat dolgozott a szabadban, nagy tapasztalatot szerzett az időjárás változásaiban. Jóslatai rendszerint beváltak. Egyet említek: „délről derül, bocskor merül.”

Az erdőgazdasági fizetések alacsonyak voltak, azt kiegészítendő az erdész adott több lehetőséget olyan dolgokra, amelyek mégis növelték a családunk bevételét. Fa- tuskót szedhettünk ki „mindadán” azaz mindet nekünk adták, még be nem ültetett területeken kukoricát termelhettünk, vagy füvet kaszálhattunk. A Horthy-erdő mellett egy traktorszántás után kifüvesedett területet megkaptuk kaszálásra. Édesapám engem is magával vitt, hogy én is kaszáljak. Első suhintásommal mindjárt a földbe ment a kasza hegye, másodikra szintén. Ez már sok volt a kaszának, és letört a penge a nyakánál. Diadalmasan mutattam édesapámnak a két darabbá vált kaszát. O összeillesztette a két részt a törésnél, de ettől még az nem ragadt vissza. Fogai közt sziszegte felém: „Menj haza fiam.” Szót fogadtam egyből. Szegény apámnak nem volt elég, hogy eltörtem a kaszát, mert amikor hazaért még kapott édesanyámtól, hogy neki kellett volna előrelá- tóbbnak lenni és nem gyöptörésbe vinni egy tanuló kaszást. Ezzel a malőrrel meg is szakadt a kaszás kiképzésem.

Nyáron édesapánkat bevették a cséplőbandába. Egyik nyáron az idény vége előtt két héttel Árpád és én is polyvások lettünk a cséplőgépnél. Édesapánk nagyon szép szénakazlakat rakott a magángazdaságunkban, itt sem okozott neki problémát a szalmakazlak rakása. A gazos gabona miatt nagyon sok polyva keletkezett, keményen megszenvedtünk annak elhordásával. Ezt én még duplán is megszenvedtem, mert amikor a gép tetején kévevágó műszakban voltam, az etető belenyúlt a késbe. Lehet, hogy nem is én voltam ezért a hibás, de jó ürügy volt arra, hogy így helyettem is a formás fenekű lány „üdüljön” ott fent és én meg szenvedjek a poros, meleg, szúrós polyva- lyukban. Persze voltak ott vidámabb dolgok is, de annak elmesélését édesanyám nem venné szívesen.

Amikor negyedikes voltam a postaforgalmi technikumban, felmerült, hogy jelentkezek egyetemre. Édesapám ezt ellenezte, azt mondta, nem bírnak ennyiünket taníttatni. Mivel az iskola a sok szakmai tananyag mellett nem igazán készített elő továbbtanulásra, mondtam édesapámnak, hogy nincs is nagy esélyem arra, hogy felvegyenek. Édesanyám nem ellenezte a jelentkezésemet.

291