Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

egész jól kitanulta egyszerűbb esetekre a házi gyógykezelést, és teljes hideg vérrel szedte ki a tüsköket a lábunkból, nyomta ki az akkor „divatos” keléseinket.

Amikor Rákosi teljes hatalomba került, szüléimhez hasonló középparasztokat mind erősebben korlátozták. Emlékszem, aratás után valamelyikünk felmászott egy csomóra és a részes aratónk feljelentette szüléimét. A hajdani cselédek, napszámosok egy részének ebben az időben nagyon is megnőtt az öntudata. A földünk keleti oldalán igényelt földön gazdálkodó Dági is zsarolta szüleinket, ha egy malac óvatlan pillanatban átszökött a földjére és megtúrt néhány krumplibokrot. Amikor Árpáddal állatőrzés közben birkóztunk és én két vállra fektetve sem voltam hajlandó kimondani, hogy „megadom magam”, bizony volt ideje megszökni egy malacnak. Persze, hogy verés volt a vége. Gyakrabban kaptunk édesanyánktól, de ő nem volt igazán profi a verésben. Amikor mégis édesapánk volt a soron, ő összeszorítva fogait, olyan koncentrált pofont tudott adni, hogy az felért egy kisebb lórúgással.

A növekvő fiúszám adta azt a lehetőséget, hogy édesapánk nagyon jól megtanulja a hajnyírást. Kezdetben csak azt a kisgyerekes frizurát, de később már más fazonokat is. Egyszer sorba ment a „bírkanyírás” amikor édesapánk Gyula hajában „albérlőket” talált. A mai napig sem tudjuk, hogy mi nagyobb fiúk, hogy kaptunk hajtetüt - Gyula ekkor már kollégista volt -, mert édesanyánk megkövetelte tőlünk a rendszeres tisztálkodást. Amikor kicsik voltunk, a mosóteknőben fürdettek, később dézsában fürödtünk. Miután kitűnt, hogy hajtetüt kaptunk, mondta is édesanyánk: „Látod Apus, nem kellett volna mondani a gyerekeknek, hogy a tetű egyen meg fiam”. Amikor Pestre kerültem és hajat kellett vágatnom, a borbély azt kérdezte, hogy simára vagy spiccesre. Mivel addig csak édesapám nyírt, nem tudtam mit jelent a kérdés és azt mondtam, ahogy tetszik. Ezt követően még közel 40 évig kitartottam eredeti borbélyomnál, édesapámnál. Igaz, hogy sokáig tartott nála egy-egy hajnyírás, de legalább addig is beszélgettünk.

Közben kuláklistára kerültünk, ami nagyon nagy beszolgáltatási kötelezettséggel is járt. Szüléink próbáltak minden beadást teljesíteni, még a képtelennek látszó előírásokat is betartani. Jellemző a rendszerre az a primitív megkülönböztetés, hogy a tejkönyvünkre nagy piros „K” betűt nyomtak. Talán arra gondoltak, hogy a kulák tehén nem ad szocialista tejet. A mezőőrök szinte élethalál urai voltak. A mi mezőőrünk nyilván írástudatlan volt, mert Keresztúri nevű szomszédunknál a nevük rovatába egy keresztet rajzolt azzal, hogy a többit otthon folytatja.

1950-ben úgy tűnt, hogy Gyulát nem veszik fel középiskolába a kulák bélyeg miatt, de az akkor alakult kiskunhalasi mezőgazdasági technikum széleslátókörű, bátor Benedek nevű igazgatója mégis felvette őt. (Jó szemű ember volt, mert iskolájának Gyula 3 év múlva országos középiskolai versenyen elsőhelyezésű eredményével jó hírnevet szerzett.) 1950 őszén hozzánk telepítették egyik szomszédunkat, Bá- nóczkiékat, majd következő év tavaszán minket is kiebrudaltak a tanyánkból. Édesanyám elbeszéléséből tudom, miután kiküldték a végzést, hogy 48 órán belül el kell költöznünk, közben őt berendelték a tanácsházára és ott órák hosszáig várakoztatták a folyosón. A takarítónő szánta meg és beszólt a Virág nevű gonosz lelkű tanácstitkárnak, hogy ennek a szegény asszonynak otthon csomagolni kellene, ne várakoztassák már tovább. A jól felszerelt tanyánkból egy szoba-konyhás, földes kis házrészbe száműztek minket. Jellemző az előző ott lakók igénytelenségére, hogy még vécéjük sem volt, az eladósorba lévő nagylányok is a ház körül végezték a dolgukat. Az első napok285