Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

ban a kemencét is le kellett bontani, mert nem fértek el az ágyaink, pedig mi fiúk kettesével aludtunk. Most jött csak jól, hogy édesapámnak jó kézügyessége volt, ólakat készített, udvari kemencét épített. Amikor odaköltöztünk, egy nagy dohánypajta volt, amelynek egyik végébe volt az istálló. Néhány hónap múlva szinte se szó se beszéd, az istálló fölül lebontották a pajtát, és így az tető nélkül maradt. Édesapánk szalmával fedte be az istállót. Hihetetlen szorgalommal dolgoztak szüléink tovább, természetesen mi is részt vettünk a munkákból. Édesapánk az erdőgazdaságba kapott munkát, mint kapás. Gyula megjegyzése: „A Rákosi rendszer őrültségére jellemző, hogy a gazdálkodni tudó kulákokat elküldték Sztálinvárost építeni, míg a gazdálkodáshoz nem értő, bár becsületes embereket betették a tsz-be gazdálkodni. így lett az élelem exportáló Magyarországból éhező ország a Rákosi rendszer első 2-3 évében”

Gyula „protekciójával” Árpád is a halasi „tekóba” került, így hét közben már én lettem a rangidős és próbáltam uralni, irányítani 9 éves Józsi és 6 éves Jenő öcsémet. A Muki nevű lovunknak is én lettem a gazdája.

Téli estéken amikor már édesapánk és a kisebbek lefeküdtek, mi, a három nagyobb fiú és édesanyánk olvastunk a petróleumlámpa körül. A regények csodás tájakra vittek minket ilyenkor, fantasztikus Verne utazásokra, Jókai szőtte bonyodalmakba. Az idő gyorsan telt, néha felriadt apuka egy „Anyus oltsd már el a lámpát” parancsra. Ilyenkor anyuka gyorsan lecsavarta a lámpát, pár percig lapítottunk a félhomályba, ki sem józa- nodva az olvasottak révületéből és amikor újból egyenletes szuszogást hallottunk, megint olvastunk tovább. Az olvasás szenvedélyét édesanyánktól kaptuk. Volt, hogy éjfélig is így olvastunk, amikor is édesapánk megunva a többszöri hasztalan kérését, elfűjta a lámpát. Ha szüleim karakterét elemzem, azt kell látnom, hogy édesanyánk volt az intellektuálisabb típus. Édesapánk többnyire csak vallásos tárgyú könyveket olvasott, idősebb korában egy kicsit a történelmi, földrajzi témájúakat is. Édesanyánk volt a szervező, édesapánk az ügyes kezű, szorgalmas végrehajtó. Olyan szárkúpokat, szénakazlakat rakott, hogy azok nem áztak be. Mind a ketten hívő családban nőttek fel, de mégis más környezetben. Apuka inkább a szorgalmas, kitartó munkában nevelkedett. Anyai sváb nagyapám Bócsán bortermelő gazda volt, egy időben bíró is. Édesapa abban nevelkedett, hogy mindenben spórolni kell. Édesanyáméknál is cél volt a takarékoskodás, de azért nem spóroltak annyira. Emlékszem, hogy amikor édesanyánk reggelire felforralt egy nagy lábas tejet, abba beletett egy kisebb merőkanál cukrot. Ezt szóvá tette édesapánk, hogy nem kellene a tejbe cukor, azt a tehén beletette, erre édesanyánk belezúdított még egy merőkanállal. Ä „nevelés” bevált, legközelebb már nem szólt édesapánk a forralt tej cukrozásáért.

Fiatalon meghalt Welker Irénke néni, és két árva kislányát Gerdát és Mártát édesanyánk felkarolta, és ez a kapcsolat szüléink életének végéig tartott. Ők a háború után sokat voltak nálunk a tanyán. Be kell vallani, hogy nekünk pubertásba jutó fiúknak ez egy kicsit több is volt, mint árvák patronálása, titkos, gyengéd érzelmeink célpontjai is lettek, miután ők is nőiesedtek.

Nem szép dolog halálhírnek örülni, de amikor 1953 tavaszán a földszomszéd halasi Paczolai bácsi suttogva közölte a hírt, hogy a Szabad Európa rádió bemondta, hogy meghalt Sztálin, bizony ez örömhír volt, és különösen az volt pár hónappal később Nagy Imre kormányra kerülése. Ebben az időben én már otthon voltam a politikában, mert tanítás után mindig elkértem a tanítónőmtől, Mohay Ibolyától a neki kötelezően járatandó Szabad Népet.

286