Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Régészet - Gallina Zsolt-Molnár István: Középkori templom és sírmező Kunfehértó-Templomhegyen
Középkori templom és sírmező Kunfehértó-Templomhegyen 97 A többi esetben a karok egymás felett egymással párhuzamosan voltak a testre helyezve. A bal kar a medencén, a jobb a gerincoszlopon volt a 48., 51. sírok esetében. Mindkét karcsont a gerincoszlopon feküdt az 56. és 54. síroknál. A 48. és 51. sír közvetlenül egymás mellett, egy sírsorban feküdt, valószínűleg közel egykorúak voltak és összetartozhattak. A templom falain belül helyezkedtek el. Hozzájuk közel feküdt az 56. sír, ez szintén a templom falain belül, az 54. sír a templomtól E-ra volt. Ezeknél a síroknál megfigyelt kar- és kéztartások igen nagy számban fordultak elő például a győri (MITHAY 1985. 195-196.) és a dombóvár-békatói temetőben (GAÁL 1982. 165-166.). Mindkettőt délszláv népességhez kötötte feltárója. Ugyanakkor számos egyéb példája van hasonló eltemetésnek olyan temetőkben is, ahol nem ez a jellemző kéztartás és nem merült fel idegen etnikum jelenléte (pl. a kaposvári (BÁRDOS 1987. 21.), nyársapáti sirmezőknél (BÁLINT 1980.360-361.). A későközépkor és kora újkor temetőiben jellemzőnek mondható a változatos kar- és kéztartás. Az egyes kar- és kéztartások kizárólagosan egy etnikumhoz, valláshoz, esetleg rövidebb időszakhoz való kötése nem tűnik megalapozottnak. A sírok kis száma és a kevés melléklet, viseleti tárgy miatt nem lehetséges biztos következtetéseket levonni a temető belső időrendjére vonatkozóan. Azt megállapíthatjuk, hogy ahol kétszeres, háromszoros rátemetkezések fordultak elő, ott a behajtott kezű csontvázak nem a legkorábbi fázishoz tartoztak. A temetőnek csak igen kis része tárták fel, így a temető szerkezetére vonatkozóan nem tehetünk biztos megállapításokat. Azonban az ismert adatok alapján is rámutathatunk néhány jellegzetességre. Az 1. számú kutatóárokban talált sírok nagy része két jól elkülöníthető csoportban helyezkedett el, ezekben kétszeres, sőt háromszoros egymásra temetkezés is előfordult. A két csoport között viszont jelentősen ritkultak a sírok, ez csak részben újkori bolygatás eredménye, megfigyelhető, hogy a temetkezések nem egyenletesen lettek megásva. A templom maradványai körül a sírok ritkásan, egymástól távol lévő csoportokban helyezkedtek el. Szembetűnő egy csoport a templom belsejében (51., 48., 47., 46., 50.), amelynek sírjai között egymásra temetkezés is megfigyelhető. A templomtól É-ra is igen ritkásan voltak sírok. Ez alapján feltételezhetjük, hogy a temető sírjai csoportokban sűrűsödve helyezkedtek el, e csoportok között nagyobb területek maradtak ki. Mivel a sírok vágták egymást, elképzelhető, hogy egy-egy család, közösség hosszabb ideig egy helyre temetkezett. A Kunfehértón feltárt kevés sír alapján is megfigyelhető az a jelenség, hogy az egy csoportban lévő temetkezéseknél hasonló kéztartások domináltak. Ezek talán egy család, közösség körében uralkodó temetkezési szokásra utalnak. A sírok az 1. kutatóárokban, a temető K-i részén sűrűbben voltak megfigyelhetők. Az É-i rész viszont kimondottan ritka. Ez jellemzőnek mondható a korszak temetőiben (RITOOK 1997.168-169.). A temetőnek csak az É-i szélét sikerült biztonsággal megtalálni, az 1. kutatóárokban. Leletanyag A sírok szegények, csak kevés melléklet, viseleti tárgy került elő belőlük, ezek is csak korlátozottan korhatározóak. A datálás szempontjából legfontosabb a 34. sírban talált pénz, II. Ulászló dénárja (3. kép 3.). A sírról elmondható, hogy nem a temető régebbi sírjai közé tartozott, két másik sírt is metszett. Ez alapján a temető használatát legalább a 15. század első felétől, közepétől valószinűsít- hetjük. A halotti obulus adása szokásának késői továbbélésére példa a kaposvári (BÁRDOS 1987. 13.), Dombóvár-Békatói (GAÁL 1982. 175.) temető. Az utóbbi temető sírjaira jellemző, hogy a pénz jellemzően a testen feküdt, nem kézben vagy a nyelv alatt (3. kép 4.).
