Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Történelem - Novok Rostás László: Mélykút II. világháborús áldozatai
368 Növök Rostás László zatkész munkájukért. Talán az ő hozzátartozóik közül is nyugszanak néhányan távol a hazától, a szülőfalutól, az ismeretlen messzeségben. Csak remélhetjük, hogy viszonzásul ők is kapnak időnként egy-egy szál virágot. Az emléktábla igy őrzi a halottak emlékét: „Katineán János, Jakab Dániel, Nasáudeán Demeter, Jakab Artene és két ismeretlen magyar katona, akiket a csendőrök gyilkoltak meg 1944. nov. 9-én a község fasisztái által elrendelt kiürítés napján. A sírt az úttörők gondozzák.” Katonákról szól tehát ez az emlékező szöveg, csakhogy ez a szöveg több pontatlanságot is tartalmaz. Érdemes lenne felülvizsgálni, újrafogalmazni tényeknek szánt megállapításait. Tévesen jelöli a tábla a katonák kivégzésének napjául 1944. november 9-ét. Ezt az időpontot az az ország katonai helyzete, s a kivégzésekre utaló — rendelkezésünkre álló - írásbeli dokumentációs anyag egyike sem igazolja. Mélykútra ugyanis 1944. október 22-én megérkeztek a szovjet megszállók, harc - ostrom nélkül került birtokukba településünk, s a sírkő tábláján jelzett időben is itt tartózkodtak. A front már messze járt november első harmadában tőlünk. A szovjetek - a mi térségünkben - október 11-én Szegedet, 21-én Baját, 23-án Kiskunhalast, Kiskunfélegyházát, 31-én Kalocsát is megkaparintották már. Mindezek a városok jóval november 9-e előtt estek el. A megszállt területeken sem magyar honvédség, sem magyar csendőrség nem tartózkodott novemberben. Az írásbeli dokumentáció szerint a kivégzett katonák kivétel nélkül a magyar honvédség tagjai voltak, s valamennyien munkaszolgálatosként kerültek a frontra. Megbízhatatlanok voltak talán? Erre a kérdésre származási helyük is, személynevük (családnevük) is válaszolhat. Származási helyük Beszterce-Naszód vármegye, amely a történelmi Magyarország legkeletibb megyéje. Trianon „békéje” Erdéllyel együtt elszakította tőlünk ezt a vármegyét is, 1940-ben - sajnos csak rövid időre - Észak-Erdély részeként visszatért. Ez a vármegye közvetlenül szomszédos a Kárpátok vonalában Romániával. Innen, a szomszédos Romániából sokan kerültek át a befogadó Magyarország területére, ahol lakhelyet, új hazát találtak maguknak. Személynevük beszédesen árulkodik eredetükről. (Anyjuk nevében a keresztnév azonban magyar: Anna és Ilona. így, magyaml, magyarosan. Talán vegyes házasságból születtek?) 1944 októberében Magyarország területén folynak a háborús küzdelmek. A hadműveletek során a szovjetek kezére kerül 11-én Kolozsvár, 12-én Nagyvárad, 17-én Máramarossziget. A 2., a 3., a 4. Ukrán front hadseregei törnek országunkban előre, s birtokba veszik Beszterce- Naszód vármegyét is. A mi térségünkben vészesen közeledik a front Mélykút felé. A besztercei illetőségű katonák ekkor már sejtik, tudják, hogy Románia (augusztusi) átállása után jutalomként újra megkapja Észak-Erdélyt. Ők tehát ismét román állampolgárokká válnak-váltak ezzel. Számukra ezért a katonai szolgálat „idegen ország” hadseregében való szolgálatot jelent. „Elszakadtak” tehát alakulataiktól, katonaszökevényekké váltak. A közeledő front elől menekülve eljutottak Mélykút határáig, s a tanyavilágban (egy elhagyott tanyán) húzták meg magukat. Itt talált rájuk a kivégzés írásos dokumentumaiban „ismeretlen csendőröknek” nevezett tábori csendőrség egy egysége. Lényeges tudni ezért: a kivégzést nem a mélykúti csendőrség hajtotta végre! A csendőrség intézménye különben sem magyar találmány. Franciaország 1791- ben szervezte meg első ízben ezt a társadalom rendjének, közbiztonságának fenntartására hivatott fegyveres szervezetet. A francia példát Európa s más földrészek országai egymás után gyorsan követték. Háború esetén külön parancsnokság irányításával működő tábori csendőrség egészítette ki a békeidők rendfenntartóit. így volt ez nálunk is. A magyar tábori csendőrség feladatait rendkívül szigorú előírások szabályozták. Ezek közül az egyik legfontosabb „a katonaszökevények, maradozók, valamint az arcvonal mögött kóborló katonai személyek erélyes üldözése” volt. Szabályzatuk a fegyverhasználatra vonatkozó jogaikat, kötelességeiket is megfogalmazta. E szerint „... jogában állt fegyverét használni... mindenkivel szemben, aki őt szolgálatban vagy szolgálati tevékenység közben tettlegesen megtámadja vagy támadással veszélyesen fenyegeti. „Köteles ... fegyverét használni (többek között) azzal szemben, akit el kell fognia, akit elfogott vagy őrizet alatt tart...”
