Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

mint elme és ész szüleményeiről szintén sokat mondanak; igaznak bizonyítják azt, amiket tanultunk, s kézzel fogható adatokat szolgáltatnak ezek a föld mélyéből, az ősvilág roskadt aknáiból előkerülő alkotások a régi magyar életre is, megismertetvén velünk a nemzet és haza elporlott műveit és helyeit. De előkerültek már régi temetkezési urnák, cserépedények is.

Határainkon valamennyi régi magyar királyaink pénzeiből is elég sűrűn találtak már, de találtak arany kincseket is: 1876-ban a halászok kerítés közben, a Fehértó fenekéről egy díszes aranyozott ezüsttálat és 16 darab más arany és ezüst ékességet húztak ki, melyek a helyi gimnázium régiségtárába, majd a Nemzeti Múzeumba kerültek.

Gyűjtőutamon öreg Pándi Mihály, az utolsó halasi kishalász és csíkász beszélte el, hogy 1880 körül a városi nádasok között egy csónakban varsákat szállított a Kerektó körül egy nyomórúddal. A mélyvízben egyszer a nyomórúd vége megkoccant. Éjjeli álmában azon a helyen három aranyhalat látott úszkálni. Másnap a parochián volt dolga, s álmát Szilády Áron lelkésznek elbeszélte. A tudós pap felfigyelt szavaira, s figyelmeztette, hogy ahol az aranyhalak úszkáltak, ott ha áskálódik, valami aranykincset fog találni.

Még aznap estefelé egy aranytállal köszöntött be a lelkészhez. - Kereskedjen, áskáljon tovább, mert ott nyilván három aranytál van, mondotta neki a tudós pap. Az öreg csíkász szótfogadott, s másnap délután még egy aranytállal lepte meg a papját. A harmadik nem lett meg soha, pedig sokszor horgászott arra. (E tálak története természetesen a Sinka mester kincs hatására született.)

Ván Sándor halasi gazdaember a századforduló táján a fehértópusztai Templomhegyen, szántás közben egy fazék színaranyat, Mátyás király pénzeket talált. Ha pénzszűkében volt, azokból vitt egy-egy marékkai az ékszerészhez, s ott a hivatalos árat megkapta értük. Egy darabot sikerült belőlük megmenteni.

Kincseket találtak még a bodoglárpusztai Ártányhalom melletti ún., kecskekőben is, amit helyéből kimozdítva a lakosok borona- és fogasterhelőnek használtak fel, de egy későbbi hatósági deputáció feltörte; állítólag tele volt színarannyal.

Halas roppant határában hat templom- vagy kápolnahelyet ismerünk: a bodoglárit a puszta középső részén a Péter Károly-féle birtokon; Tajópusztán a MÁV határmegállónál a Péterhalmot; Zsanán is egyet, a Gyevi földön; Balota- pusztán a Kőhalmot, a Nagypál Sándor-féle birtokon; kissé lejjebb a Zöldhalmot, a Bánóczki földeken; Fehértópusztán, a tó közelében a ún. Templomhegyet. Ezek közül, amint megállapítható, a Péterhalmon, s a Kőhalmon épült templomok (kápolnák) még a tatárjáráskor, a többiek a törökvilágban pusztultak el.

1937-ben, amikor Szabó Kálmán kecskeméti múzeumigazgatóval a gimnáziumi régiségtárat rendeztük, a város polgármesterétől engedélyt kértem és kaptam a Kőhalom megásására. 12 munkással 2 napon át dolgoztunk, miközben ott 22 sírt tártunk fel. A leletekből a múzeumigazgató néhányat magával vitt. Ugyanakkor a Zöldhalmot is megtekintettük, s az ott talált korábbi leletekből megállapítottuk, hogy ott a török hamvazott.

8