Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
I. KUNOK ES MAGYAROK 1. Amit a történelem tanít A történelem úgy tanítja, hogy a hódító mongol, tatár törzsek elől lassan nyugat felé húzódó népek utolsó hulláma a kunok voltak, kik a magyar nép között találtak menedéket. Érkezésük pontos idejét, és annak körülményeit a történettudomány máig sem tisztázta egészen, az idevágó hagyományok sem léggé megbízhatóak; a mintegy húsz emberöltő régiségben lassan elporlódtak, ködbe vesztek. Annyi bizonyos, hogy e tájék már a XI-XII. századokban is - mint a sűrű templom (kápolna) romhelyek, a körülöttük előkerülő magyar királyok pénzei, s a cserepek, melyek többnyire tűzben vagy hamuban feketedtek -, magyarok népes és virágzó szálláshelyei voltak. Révész György halasi árvatútor, ki már 1848 előtt Halas múltja és régiségtárgyai szorgalmas gyűjtője volt, több mint félszázados kutatómunkája után írja: „... Halas, mint kun helység a tatár égette, török hamvazta gyászos, viharos időkben is végképp el nem hagyatott, s romba nem dőlt, 1130. évtől - mint ezt kézzel fogható adatok bizonyítják -, II. István idején keletkezett. A természet erőivel vívott küzdelemben őseink már sokat formáltak határainkon, de hogy a régmúlt időkben milyen is volt a Kiskunság felszíni formája, a tudomány már megállapította. A földtörténeti középkorban tenger hullámzott határainkon, és itt vastag mészkőüledékek rakódtak le, de lassan ezek is elsüllyedtek, és a mai alföldünk alapjává lettek. Majd újabb tenger keletkezett itt, s ennek üledékei is megtalálhatók. Lassan az is elsekélyesedett, majd feltöltődött, s végül is az Ősduna vezette le az Alföld sekélyebb vizeit, mialatt a Duna is nyugatabbra, a mai helyére szorult. Közben az éghajlat is többször változott e tájon. A jégkorszak után száraz, szeles időjárás lett uralkodóvá, s az ekkor keletkezett porból lett a lösz, melyet a szél ide-oda hordott, s lassan a homok lett úrrá a Duna-Tisza közén, mely keveredett a lösszel, s barna homok képében mutatkozott. Az ilyen részek igen alkalmas helyek lettek a szőlő- és gyümölcskultúra megteremtésére. A táj alakulása még a törökvilágban sem fejeződött be. Sekélyes, mocsaras helyek, szikes laposok is keletkeztek a határokon. Homokbuckáinkat is igazgatta a szél, legutóbb az 1863. évi ún. Luca szele. A régebben itt lakó népek életéről, kultúrájáról a történettudomány tájékoztat, de a nemzet és haza elporlott műveiről, s helyeiről a föld alól előkerült tárgyak, 7
