Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
rakott szekér kerekei sem hagytak nyomot a csonttá fagyott havon, mely dur- rogott, mint a jó puska. A takarmányos kertek mind kiürültek, majd az akolszínek szalmatetejére kerítették a sort a gazdák, azután a 30-40 esztendős akolgarádok tüskéire. A jószág megevett mindent. Végül megnyesték a nyárjasokat, s a vékony ágakat is felélte a jószág. Mikor az éhségtől már kezdett hullani a jószág, valakinek eszébe jutott, hogy Boldizsár szénája még mind megvan. Csent is egy nyalábnyit belőle, s jószágai jóízűen megették. Másnap betűzött Boldizsárhoz, s jó pénzért megvett tőle egy boglya (4-5 szekérre való) avas szénát. Meghallja ezt a szomszédja s kíváncsian tudakolja:- Hun vötte a szénát, komámuram?- A Boldizsátul!- Mögöszi azt a jószág?- Mög ám! Még izéköt se hagynak belőle! Másnap elindult a gazdák raja a Boldizsár porta felé. Egyik ember a másiknak adta a kilincset. Reggeltől estig nyitogatták nála az emberek a kisajtót. A sok korhadt széna mind elkelt, még pedig nagy áron. Utoljára egy behorpadt tetejű, odvas boglya maradt. Azért kapott a legtöbbet. De alighogy lefoglalózták, odaért Darányi Ferenc gazda is, és felét magának követelte. A vetélytársak között hangos disputa támadt, s végül is két favellát szétvertek egymáson. A főbíró meg olyan igazságot szolgáltatott, hogy kettőjüknek ítélte a szénát. Még ki sem eresztett az idő, Boldizsár István szedte-vette az eladó jó földeket, a 22 esztendei szénatermés árából egyszerre vagyonos emberré lett. A tönkrement jószágtartó gazdák, s a kovács vagy bognárműhelyekben meg a szárazmalmok sátra alatt lebzselő parasztok évtizedekig is irigykedve emlegették Boldizsár István nagy szerencséjét, kinek sok rossz szénájára „csakugyan möggyütt az idő", s a húsz hetes nagy telet „Boldizsár tele" néven emlegették, s így maradt fenn az emléke mind a mai napig. 5. A szabadságharc idejéből Rózsa Sándor alvezére Madarász Ábelnek hívták. Jánoshalmán öregedett meg, s kevéssel halála előtt beszélte el: „A szabadságharc idején a fehértói erdőben tanyáztam s a mások keresményéből éltem. Egy „kirándulásra" akartunk menni, s vártam a cimboráimat, amikor beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet. Három jól öltözött ember közeledett, szavaikat értettem. Egyiküket, Gyárfás Istvánt, Halas város legelső polgárát megismertem. Lelkes szavakkal fejtegette, hogy a haza sorsa aggasztó, s minden épkézláb magyarnak a zászlók alatt a helye. Gyárfás tekintetes úr beszéde annyira szívemig hatott, hogy társaimat cserbenhagyva, nem törődtem semmivel, 30
