Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
mint a nők arcát megmosták, a haját megfésülték. Az arcmosással csak a régi szokást utánozták, más jelentőséget annak nem tulajdonítanak. A sokféle tájakról beköltözött katolikusoknál ezektől eltérő szokások is vannak, de azokat nem ismerjük eléggé. A halál beállta utáni estén a hírhordótól a „halálmadár"-tói értesült közelebbi rokonok, barátok, sógorok, jó szomszédok, vacsora után megjelentek a halottas háznál, az ún. virrasztóban. Ott a férfiak és nők külön helyezkedtek el. Néhol a férfiaknak bort is szolgáltak fel. Éjfélig vagy valamivel tovább is elbeszélgettek; közben énekelgettek is. Ez az ősi szokás már a századforduló idején is eltűnőben volt. A kötelező temetői ravatalozás (1959) óta pedig végleg megszűnt. A sírásók a közeli rokonok vagy jó ismerősök soraiból kerültek ki, kiket a sírásás előtt és után is étellel, itallal megkínáltak. Ők lettek a sírbehúzók is, meg a temetőcsősz. A halottak temetőbe szállítása az egyházak gyászkocsiján ment végbe, de a csecsemők koporsóját a keresztanya vitte ki a temetőbe, a hóna alatt. A gyermekeket, legényeket, leányokat a szentmihály lován vitte a temetőbe, vállon, többnyire négy legény. Ha eladó lányt temettek, a szentmihály lován a koporsót vivő legények oldalán, szélről egy-egy leány haladt, kik a hajukba mirtusz csokrot tűztek. A temetéseken régebben mindig, de gyakran máig is, nemcsak a kántor, hanem a közönség is énekel. A reformátusoknál régebben ún. „prédikációs halott" is volt. Ilyenkor a temetés utáni harangszóra a gyászoló közönség a templomba vonult, s ilyenkor a pap alkalmi beszédet mondott. Úgy mondják az öregek - de már ők is csak hallomás után -, hogy régebben a halottakat bevitték a templom előcsarnokába (a kálvinistákat), s a halotti szertartás istentisztelettel kezdődött. A legrégibb időkben - kivált pestis idején amikor elegendő koporsó nem készülhetett, a halottakat a Kiskunságon bőven termett gyékény-vesszőkkel fogták körül és úgy temették el. Temetés után a közelebbi hozzátartozók, szomszédok, jóbarátok - személyes meghívásra - visszamentek a halottasházhoz, a halotti torra. Ilyenkorra húst főztek, borokat szolgáltak fel. A toros vacsorán néha a pap és a kántor is megjelent. Vacsora után énekelgettek is. A pap és a kántor a vacsora után idejében eltávoztak. Később a borok hatása folytán vidámabb lett a hangulat. Ahogy nagyapámtól hallottam, az egyik ilyen halotti torban, mikor az előéne- kes az ének sorait diktálta s az első sort elénekelték: „Szomorú a halál a gyarló embernek", a második sort, ahelyett, hogy „Halál követitől mindenek rettegnek" helyett így diktálta: „A városházánál sok embert megvernek" (tudniillik a deresben). Májd kifordított vágányon így folytatta: Óh fájdalom, mely nehezen várom, Mondják-e már, hogy elég immáron. A gyakori kilengések miatt a hatóság ellenezte ezt a népszokást, úgy hogy a századforduló idejétől megszűntnek tekinthető ugyan, de szűkebb családi körben máig is követik. 234
