Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
Mögtörtént, hogy álmos fejjel - mikó möntem nízni, hogy melegön gyün-é a liszt - a fejemet belevágtam a kűpadba. Mög is mondtam a mónárnénak: - Ha azt akarja, hogy a telet is itt tőtsem, engedjön égy éjszaka legalább egy órát alunni! Erre az a választ kaptam: - Ha magam akarok mónárkodni, akkó nem tartok segédöt!" Sáfrik József szélmolnártól meg ezeket hallottuk: „Szélcsöndbe, mög ha nem vót őlletős, segítöttünk a mónárgazdának a fődmíves munkába, de malomjavítási munkákat is végeztünk (leginkább csak a gazda malmán), mög pénzé más javítási munkákat csinyágattunk a parasztoknak, Ritkán vótunk egy-két forint kőtőpéz nélkű. Néha a mónárné is segítőit rajtam: - No, vesd lé a gatyádat! Most a pijacon az embör, mire möggyün, kimosom! Ki is mosta, vasata. Benn vót a többi közt. Éccaka lopva hozta ki: - No nesze itt a ruhád! Kapott érte egypár csókot, s néha még ögyebet is. Vasárnap a céhökbe is járhattunk. Ott a kugli, dominó, mög égy- két pofa bor járta." Hogy magának egy kis jobblétet biztosítson a molnársegéd, amelyik ügyesebb volt, iparkodott a molnárnénak minél inkább kedvében járni. Az ilyenekhez a molnárné is jobb szívvel volt. Azzal is könnyített rajta - kivált a jobbképűeken - hogy amíg éjjel a molnár aludt, fel-felváltotta a segédet, ahol inas nem volt. Ilyenkor amelyik csak tehette, mellé is sudarkodott vagy csúszott a molnárnénak. Molnárgazda A szélmolnárok élete nyugtalanabb volt, mint a szárazmolnároké, mert ha rossz idő kerekedett, akkor kellett nehezebb munkába állniuk. Nem alhattak nyugodtan, mert ha nagy szél vagy vihar volt, éjjel-nappal dolgoztak és sokszor kimerültek. Ha nem volt szél, néha egész hónapban sem kereshettek. Siket ember nem lehetett molnár, mert nem hallotta volna, mikor a „csörgő" a garaton megszólal és jelzi, hogy a felöntött gabona hamarosan „lejár", pedig a molnárnak a felöntést idejében kellett végeznie, nehogy „üresen járassa" a malmot. Nem minden molnár volt tanult ácsmester is. Ilyen tanultsággal többnyire csak a szárazmolnárok dicsekedhettek, mert az ácsismeretekre nagyobb szükségük volt, de a javítási munkákhoz a szélmolnárok is értettek. Szélmolnárainknak a legtöbb gondot, bajt az alkalmatlan szelek okozták. Sokszor egész éjjel dúdolt a „kölletlen szél". Sátorján (tetején) idővel a levásznalással is sok baj volt. (Itt a szélkerék vászonnal való borításáról van szó.) Az ilyen „nemszeretem idők" többnyire hirtelen kerekedtek. A szélmolnár öt-hat percenként ki-kitekintett a malomból, hogy nem fordul-e a szél. Reggelizéskor az ablakon át figyelte, hogy az alsó vitorlán lebeg-e a vászon. Ha lebegett, becsettentette a bicskát, aztán szaladt a „fordító kocsihoz", megnézte a szélkakast a malomtetőn, s ahhoz igazította a malmot. A molnárokat - kivált régebben - elsősorban a feleségeik helyettesítették, főként éjjel, s a reggeli órákban, amíg a nap fel nem súddúlt, azután a segéd vagy az 107
