Jankó Ákos: Kiskun parasztverselők - Thorma János Múzeum könyvei 9. (Kiskunhalas, 2001)
Versek - Gózon István
így lön elhárítva mégis a szörnyű baj, Rárohant a honvéd, miként bizgatott raj. Nem akart a rác had sokáig hátrálni, De a szuronycsatát nem bírta kiállni. Széjjelszórva futott vissza a híd felé, Amit keresett a rác had, most föllelé. Mint mikor rabló tör a népes kaptárra, Mely a munkás méhnek olyan, mint a vára, Ezrivel a család rohan a rablóra, A megtámadókat öldösik halmokra. Úgy volt itt is, csatát vesztvén a szerb rácság, Kiáltások: - Honvéd, éljen a szabadság! Látván Pertzel, miként rohannak a hídnak, Ilyen parancsot ád egy huszár hadnagynak:- Hadnagy úr, most tüstént maga századával Útat vág a rác közt, mégpedig kardjával. És ha elfoglalja előlük a hidat, Azonnal őrnagyi címerre számíthat! Nagy vállalat volt ez, de a vezérszóra Menni kell, hogyha bár nem is üt ki jóra. Előre tör tüstént az egy század huszár, De még messze a híd, mégis húsz meghalt már. Mind belátta azt az ellenség okossá, Hogy ez egy hídtól függ a rác nemzet sorsa, És ha azt sikerül tőlük elfoglalni Kényteleníttetnek a fegyvert lerakni. A huszár hadnagy is azért törekedett, Bajnok módra mindig elől verekedett. Addig víttak, végre elérték a hidat, De kis erő naggyal, ha bátor, sem bírhat. Nem bírhattak, mert már ott volt egy regiment Fehérszíjjas baka, rác segítségre ment. És így a huszárok két tűz közé esvén, Lovaik alóluk kilövöldöztetvén. 63
