Szűcs Károly: Szebényi Imre szobrászművész 1923-1983 - Thorma János Múzeum Könyvei 4. (Kiskunhalas, 2000)
Élet és életmű - Összegzés
Összegzés. Szakmai fordulópontok és műtörténeti viszonyok 1. Szebényi főiskolai pártfogói, Mikus Sándor szobrásztanár és a kor egyik szakmai tekintélye, Pátzay Pál a klasszicizáló alapú realizmus képviselői voltak. Mindketten a két világháború között Itáliában, Rómában tett tanulmányútjaikon sajátították el azt a klasszicizáló stílust, amelyre később,' az 1950-es években kibontakozó szocialista realizmus plasztikai felfogása is támaszkodott. Szebényi azt a korosztályt képviselte, amelynek az 50-es években ki kellett szolgálni a kultúrpolitika esztétikai és ideológiai elvárásait. Beilleszkedni kényszerültek a tanárok által reprezentált, ám alapvetően a harmincas évek konzervatív klasszicizmusából kinövő szocreál müvészetfelfogásába. Ok már nem folytathattak alaposabb külföldi tanulmányokat, nem részesülhettek ösztöndíjakban, vagy mecénások támogatásában. Ha nem akarták követni a kor hivatalos művészideálját, akkor önképzésükben csak saját háború előtti iskolázottságukra, egyéni műveltségükre támaszkodhattak. Szebényi Imre a főiskolai szintű szocialista művészképzés első garnitúrájához tartozott. Évfolyamtársainak többsége kevéssé iskolázott, munkás származású növendék volt. Szebényi és a hasonló beállítottságú Varga Imre nem keresett és nem is talált kapcsolatot velük. Mindketten a polgári műveltség és mentalitás értékeit vallották, ez képezte múltjukat, szemben az intellektuális szempontból talajtalan és kiszolgáltatott munkás-növendékekkel. Némileg túlkorosán, a főiskolára is kizárólag a művelt és nagy tekintélyű, bár elkötelezett Pátzay Pál támogatásával juthattak be. Tehetségüknek köszönhetően tanáraikkal jó viszonyban voltak, diákéveik alatt azok munkáinak kivitelezésében segédkeztek.45 Esetenként a propagandaművészet termékeit állították elő megbízóik számára. A hangsúly részükről a mesterség elsajátításán és a megélhetés biztosításán volt. Más generációhoz tartozván mint tanáraik, művészetük alapjait már nem határozhatta meg a harmicas évek formakincse. Műveltségük klasszikus alapokon nyugvott, de ha az epigon szerepet el kívánták kerülni, egyéni formanyelvüket, saját koruk művészetét kellett megalkotniuk. 1956 után a művészi formaképzésben a szocialista realizmust túllépő, történeti forrásokból táplálkozó neoklaszzicizmus változatlanul irányadó. Ugyanebben az időszakban a fiatal művészgeneráció tagjai közül néhányan azonban más kifejezésmódok után kutatnak. 2. A főiskolai éveket követően, mikor a szocreál által reprezentált emlékművek és ideálok leomlottak, a nem konformista művészeknek múltból hozott műveltségük, széles látókörük segített egyéni hangvételük találásában. Pályafutásuk következő tíz évében a múltra alapozott igényességük, szilárd értékrendjük a korabeli viszonyokkal szembeni alkalmazkodás hiányának, otthonról hozott ellenállásnak tűnt. Az önálló kifejező eszközök keresése, valamint a dacos önfejűség és szókimondás,46 amely Szebényit és Vargát egyaránt jellemezte, művészi pályafutásuk kibontakozásását akadályozta. Hivatalos támogatások hiányában olcsó és új technológiákat kényszerültek keresni. A nehézségek áthidalására - öntött fémszobrok és faragott kőszobrok helyett - hegesztett, forrasztott és kalapált lemezplasztikákat készítettek, ami a realizmus formavilágától való eltávolodásukat segítette elő. Ezt jelzik a szobrok megnyúlt, spirituális hatású testarányai, valamint felületük durván tak13
