Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Csupor István: Fazekasmunkák a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban
Fazekasmunkák: a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban 303 mindössze 20,9 centiméter magas fazekat a helybeliek egyébként tej forralására, étel főzésére egyaránt használták a 19-20. század fordulóján. Ám a Duna-Tisza-köze inkább a csákvári fazekasok főbb árusítási körzetéhez tartozott, a gömöriek ugyanakkor inkább a Tisza mentén szekereztek déli irányban, és főleg a Tiszántúl településeit látták el főzőedényekkel (természetesen az Alföld északi területein túl). A felsorolás végén egy olyan edényféleségre térek ki, amelyet ugyan korábban TAKÁCS Lajos már bemutatott a Néprajzi Értesítőben megjelent cikkében, és amely azóta sem került igazán a helyére: egy palántalyuk-locsolót. Ahogy írta: „Újkígyóson, az 1956-os gyűjtőutam alkalmával találtam a következő tárgyat: egy korsó formájú, fúl nélküli cserépedényt, amelyeknek ugyanolyan nyaka s rajta tág kifolyó luka volt, mint a nyári időkben az aratók vizeskorsójának, csakhogy az edény oldalán, lent a fenekéhez egy-két ujjnyira, tenyérnyi széles nyílás díszelgett.” A tárgy megnevezése locsoló, luklocsoló, töklocsoló, locsoló tök vagy egyszerűen tök volt. Ezt a sajátos cserépedényt a dohánykertészek használták egykor, mégpedig a palántázáshoz: „... csak egyfajta feladatot lehetett vele végezni: a kapa fokával vagy a bunkó alakú luggalóval kimélyített földbe vizet bocsátani.” (TAKÁCS 1958.241) A fazekas a korongon olyan szűk szájú, hasas edényt készített, amelynek tetején, a vastagra korongolt és kissé legömbölyített végén apró lyukat hagyott, majd a szárítás közben a locsoló oldalára alsó részén egyenes vonalú, felfelé félköríves nyílást vágott. A vízzel megtöltött edényt a dohánykertész úgy tartotta, hogy az alján lévő nyílást befogta. Lépegetés közben ezzel locsolta a dohánypalántának való lyukat, hogy az kellően nedves legyen az ültetéshez. Az eddig ismert palántalyuk-locsolók mindegyike mázatlan, terrakotta, csupán any- nyi díszítés került rájuk, hogy a fazekas kaviccsal felpolírozta a felületét. Ez a szentesieknél nemcsak a feketeedényekre volt jellemző, mivel gyakran készítettek olyan edényeket is, amelyeknél a sikálás vagy sikárolás, azaz a kaviccsal történő simítás akkor is az edények felületére került, ha azt később nem szándékoztak feketére égetni. A Néprajzi Múzeum egy fekete és egy terrakotta lyuklocsolót őriz Szentesről (Néprajzi Múzeum: 51.30.110-111.), ám több darabról eddig nem volt tudomásunk. A kiskunhalasi múzeumban őrzött, szintén mázatlan példány azonban biztosan máshol készült, nem Szentesen, erre az agyag színe és a tárgy jellege egyaránt utal. Ennek a példánynak a felületét ugyanis nem kavicsolták, mint a szentesieket, ráadásul a formája is hasasabb azoknál. Ez a dohánykertész-eszköz mindenképpen kuriózumnak számít, így bemutatását mindenképpen fontosnak tartom. (43. kép. Leltári száma: 97.53.1.) A végére hagytam a múzeum talán legkülönösebb tárgyát még akkor is, ha tudom: egy fedő önmagában nem érdemelne ekkora figyelmet. A figurális díszítésű fedő Mezőtúrról származik, eredetileg valószínűleg egy kisebb méretű, talán mellszoborhoz hasonló tárolóedényhez, bödönhöz tartozott, amely azonban az idők folyamán eltört vagy elveszett, a Thorma János Múzeumba már csak ez a cserép dohánytartó fedél jutott el 1972-ben Kovács Rózsa ajándékaként. VORÁK József gyűjtötte a tárgyat, amelynek magassága mindössze 15, szélessége is csak 12 centiméter. A fedő eredetileg valószínűleg egy dohánytartó fedele volt, ám a jelentőségét egyértelműen az ábrázolás adja. A mezőtúri fazekasoktól nem volt idegen különböző híres
