Hermann Róbert: Kecskemétiek a szabadságharcban IV. Gáspár András honvédtábornok (Kecskemét, 2005)

csak azokat a tárgyakat utalta a magyar kormány hatáskörébe, amelyek korábban a Magyar Királyi Kancellária, a Helytartótanács és a Kamara köréhez tartoztak, vagy „azokhoz tartozniok kellett volna." A törvénycikk további szövege csak általában szólt - a többi között - a minisztériumhoz tartozó „katonai és általában minden honvédelmi" tárgyakról. A korábbi kormányszékek azonban legfeljebb a Magyarországon állomásozó es. kir. hadsereg ellátásában, illetve a katonai és polgári hatóságok közötti kapcsolattartásban játszottak szerepet. A katonaság ügyeinek nagy részét a birodalom egész területére kiterjedő rendszerben a főhadparancsnokságok, a Generalkommandók intézték. Ezekről azonban nem intézkedtek az 1848. évi törvénycikkek, ahogy arról sem, hogy mit jelent a magyar katonaság; az országban állomásozó, nagyobbrészt osztrák, lengyel, cseh, morva, ukrán kiegészítésű alakulatokat, vagy pedig az ország területén toborzott és sorozott katonaságot? E kérdéseket azért is rendezni kellett, mert a főhadparancsnokságokra a XXII. törvénycikk értelmében felállítandó belső rendfenntartó erő, a nemzetőrség felfegyverzésében is fontos feladat járt. E főhadparancsnokságok pedig, köztük az Ignaz von Lederer báró lovassági tábornok által vezetett budai, pedig egyáltalán nem törődtek a kormány utasításaival, mondván, hogy az iránta gyakorlandó engedelmességre nézve még nem kaptak utasítást Bécsből. Batthyány miniszterelnök határozott fellépésének köszönhetően, május 7-én az uralkodó királyi kéziratban a négy magyarországi főhadparancsnokságot, a budait (Magyarország), a temesvárit (Bánság), a péterváradit (Szlavónia és Szerémség) és a zágrábit (Horvátország) a Batthyány-kormány rendelkezései alá rendelte. A nagyszebeni (Erdély) főhadparancsnokságot csak június 10-én utasította a magyar kormányzat rendeleteinek teljesítésére. E hatóságok engedelmessége azonban igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után. Hiszen vezetőik az uralkodó iránti feltétlen hűség és a birodalmi egység gondolatának jegyében nőttek fel, s a rendelkezésük alá tartozó csapatok többsége idegen lévén, ezeket sem fűtötte valami elsöprő lelkesedés a birodalmi egységet - szerintük - veszélyeztető magyar politikusok iránt. Batthyány ezért is tartotta fontosnak, hogy ezeket az alakulatokat minél előbb kicseréljék a külföldön állomásozó magyar ezredekre. A Galíciában, Csehországban és Ausztriában állomásozó huszár- és gyalogezredek tekintetében még volt némi remény, az itáliai hadszíntéren harcoló es. kir. hadseregben szolgáló alakulatok hazahozataláról azonban szó sem lehetett. Ezt a magyar kormány már csak azért sem erőltethette, mert ezáltal abba a látszatba keveredhetett volna, hogy nem szándékozik teljesíteni a Pragmatica Sanctióból fakadó kölcsönös védelmi kötelezettségét. A magyar minisztertanács a felvidéki nyugtalanságokra hivatkozva, először április 12-én utasította Esterházy Pál herceget, a király személye körül tartózkodó „külügyminisztert", érje el „egypár magyar ajkú ezerednek Galíciábóli beszállítását." Április 16-án a minisztertanács a közvélemény ingerültségére hivatkozva sürgette az itáliai háború befejezését, s az ott állomásozó magyar ezredek hazahozatalát. Április 20-án az országban mutatkozó nyugtalanságokra hivatkozva a minisztérium ismét sürgette a Galíciában és Morvaországban állomásozó magyar ezredek behozatalát, azzal a hozzátétellel, hogy ellenkező esetben nem vállalhat felelősséget a történendőkért. Április 24-én hasonló határozatot hozott, amelyhez hozzáfűzte: ha követelését továbbra sem 23