Katona István: A kalocsai érseki egyház története I. (Kalocsa, 2001)
A kalocsai érseki egyház történetének első része a mohácsi vereség előtt
helyzetben a legutolsó eszköz, hátat fordítva el ne menekülhessenek." A továbbiakban Ammianus bőbeszédűen meséli el, hogy a szarmaták, a segítségükre jövő kvádokkal együtt, újból legyőzve, kérve kérték a békét Contantiustól s készségesen fölajánlották magukat a római birodalomnak javaikkal, feleségeikkel, gyermekeikkel, földjükkel egyetemben. De érvényesült $ jóindulat és a méltányosság. Meghagyták nekik, hogy tartsák meg lakhelyüket nyugodtan, mire visszaadták foglyainkat, elvitték a kívánt kezeseket és megígérték, hogy ezentúl készségesen engedelmeskednek a szabályoknak. XXI. így cselekedett Constantius a jazigok, másként szarmaták ún. „szabad" ágával, akik a táj felső részén tanyáztak, majd a limigans szarmaták ellen fordult, akik 24 évvel előbb eltávolították uraikat az alsóbb területekről. „Miután ezek szerencsésen befejeződtek" - így beszél Ammianus -56 „a közjó sürgette, hogy minél előbb a volt rabszolga, limigans szarmaták ellen fordítsa fegyvereit, mert gyalázatos dolog volt, hogy büntetlenül elkövethettek oly sok szörnyűséget. Hiszen elfelejtve a múltat, a szabad szarmaták betöréseikor igen alkalmasnak tartották az időt arra, hogy ők is áttörjék a római limest. Ebben az egy dologban, az orvtámadásban egy véleményen voltak uraikkal és ellenségeikkel. Mégis úgy döntöttek rájuk vonatkozóan, hogy gyengébben torolják meg azt is, mint ahogy a bűnök nagysága követelte volna, elodázzák a bosszúállást, inkább messzire áttelepítik őket, hogy elessenek a mieink zaklatásának lehetőségétől. A hosszú időn át elkövetett gazságok tudata úgy is inti őket, hogy rettegjenek a veszedelemtől. Gyanítva, hogy a csata súlya rájuk fog nehezedni, cselfogásokat terveztek, azaz fegyvert is, kérlelést is. De alighogy megpillantották seregüket, mintegy villámsújtottan álltak, azután a pusztulásra gondolva könyörögtek életükért, évi adót, ifjak toborzását, szolgaságot ígértek, de kézzel-lábbal, arckifejezésükkel mutogatták, hogy készek nemet mondani, ha máshová kell költözniük. Bíztak azon helyek oltalmában is, ahol uraik elűzése után biztos tanyát vertek. Ugyanis a Parthiscus (Pliniusnál Parthissus, másoknál Pathissus, számunkra Tisza) erre a területre érve, kanyargós folyás után egyesül a Dunával. De míg egymagában szabadabban folyik, hosszú és széles területek mellett elhaladva, torkolata felé ezeket egyre szűkíti, ezáltal a mellette lakókat a római támadás ellen a Dunával védi, a barbár kalandozások ellen pedig maga szolgál akadályul. Itt általában nedvesebb a talaj, tele a folyók hordalékával, mocsaras fűzesekkel, éppen ezért csak az azt ismerők számára járható, ezeken felül a szigetkanyart a Parthiscus torkolatában a nagyobb folyó majdnem elvágta a földdel való összeköttetéstől." XXII. A limigans szarmaták településének ez a leírása kétségkívül Bács megye azon legalsó részére vonatkozik, amelyet a Duna, a Tisza és a római árok zár be. Marsigli gróf a „Pannon-mysiai Duna" előszavában így emlékezik meg erről: „Az egy igen mély és hosszú árok, a Dunától a Tiszáig teljes hat mérföld hosszúságban és egy szöget zár be, amelyet a két folyó egybeömlése alkot. A császári katonák közös néven »Römer-Schanz«-nak nevezik." Ezt a sáncot ő a VIII. és IX. ábrában be is mutatja az 56 13. könyv. L. uo. 126-127. 23
