Katona István: A kalocsai érseki egyház története I. (Kalocsa, 2001)

A kalocsai érseki egyház történetének első része a mohácsi vereség előtt

Szerzője báró Hohenhausen őrnagy. A töltés az ő mérései alapján 78 ezer láb hosszú, 18 láb széles és 12 magas. A római hajóorrokat, melyeket a levélíró állítólag látott, ez a művelt férfi még csak nem is említi. Mivel ez a névtelen és Wagner is a Marsigli-féle bizonytalan hagyományra támaszkodnak, jogos a kétségem, vajon ez a töltés valóban római műnek mondható-e? Hiszen a rómaiak még kisebb alkotásaikat is emlegetik; alig hihető tehát, hogy ezt a „nagyszerű müvet" elhallgatták volna, ha sajátjuknak és általuk emeltnek ismerték volna. Ezért Schönwiesner is, mikor beszámol Marsiglinak a római sáncokról alkotott véleményéről,60

így beszél: „Ezt az ókori emléket néhányan elvitatják tőlük, és azt mondják, hogy ez a földdarab sohasem tartozott a rómaiakhoz, mert a rómaiak alatt Daciának a Tisza keleti partja, Pannoniának pedig a Duna volt a határa." A tudós írónak az a véleménye, hogy ezt a földet a rómaiak nem Pannoniával vagy Daciával együtt csatolták birodalmukhoz, hanem sokkal később, és csak lépésről lépésre, részenként. Dio szerint ez Marcus Antonius alatt kezdődött, aki legyőzte a jazigokat és megparancsolta, hogy a Dunától 76 stádiumra (14-15 km) húzódjanak vissza. De ugyanezen írónál mi is láttuk, hogy Antoninus ezekből sokat, vagy inkább mindent elengedett, így a jazigok megtartották településeiket. XXIV. Azt is láttuk Ammianus Marcellinusnál, hogy a limigans szarmaták Constantius alatt, a IV. század második felében ezen a területen laktak. Ammianus a már idézett részeket ezekről a szarmatákról így folytatja:61 „Ezért tehát a császár buzdítására velük született gőgjükben a folyó innenső partjára jöttek" - a túlsót tehát megtartották -„és amint az események mutatták, nem szándékoztak teljesíteni a parancsot. Hogy azonban ne úgy tűnjenek föl, mintha félnének katonaságunktól, makacsul álltak és ezzel kimutatták, hogy a parancsot visszautasítják. A császár abból a megfontolásból, hogy ez megtörténhetik, igen sok egységre osztotta föl a sereget, azután szárnysebesen közrefogatta a vonulókat. Ö maga a töltés egy magasabb helyén állt néhányadmagával és kíséretének oltalma alatt figyelmeztette őket, hogy ne legyenek vadak. Azok különböző érzelmek hatása alatt ide-oda hányódtak, majd dühükbe ravaszságot vegyítve egyszerre próbálták meg az ütközetet és a könyörgést... Alkonyra hajlott már a nap, mikor katonáink kibontott zászlókkal tüzesen megrohanták őket. Azok összetömörültek, egész lendületüket a magasan álló császárra összpontosították, őt sértették pillantásaikkal és durva hangjukkal. A sereg haragjában nem állhatta tovább ezt az esztelen őrjöngést, heves rohammal szétszórta őket... Hullottak a barbárok lebírhatatlan megátalkodottsággal, borzasztó üvöltésük mutatta, hogy nem annyira a halált fájlalják, mint a mieink örömét... Félóra leforgása alatt a küzdelem eldőlt. Hirtelenjében annyi barbár esett el, hogy csak a győzelem után tűnt ki, hogy itt csata folyt... A viaskodás hevétől és a győzelem sikerétől hajtva fölkerekedtek azok elpusztítására, akik kivonták magukat az ütközetből, vagy kunyhóikban rejtőzködtek el. Ezeket a barbár vérre szomjazó katonaság a szalmatetőket széthányva fölkoncolta. De nem nyújtott védelmet a legerősebb gerendákból összerótt ház sem... Nehogy a harcosok heve ellanyhuljon, a könnyű fegyverzetűek csónakokba szállva megszállták a szarmaták búvóhelyeit... Mikor 60 Schönwiesner: Commentarius geographicus II. 277. 61 17. könyv 13. fejezet. L. Ammianus Marcellinus 127-128. 25