Katona István: A kalocsai érseki egyház története I. (Kalocsa, 2001)
A kalocsai érseki egyház történetének első része a mohácsi vereség előtt
ezek észrevették a közeledőket, a mocsarak közé vették be magukat, de a katonaság nyomon követte őket, igen sokat levágtak, és olyan helyen győztek, ahol az ember még a lábát sem tudta megvetni, hát még valamit kezdeni". A taifalusok és a szabad szarmaták segítségével más szarmata törzseket is megfékeztek, mire a kóborló törzsek megijedtek a friss példáktól és fejet hajtottak. így, akikről azt tartották, hogy inkább meghalnak, mintsem földjüket elhagyják, most beleegyeztek, hogy más békés és biztos lakhelyet fogadjanak el. Áttelepítésük után Constantius a számkivetett szabad szarmatákat, bár gyanakodó szemmel nézték ingatagságukat, visszatelepítette ősi lakhelyeikre, hogy talán kissé szerényebben fognak viselkedni. XXV. Megint csak azt látjuk tehát, hogy Bácskának azt a határszögletét, melyet annyi barbár vér öntözött, nem hozzácsatolták a római birodalomhoz, mint inkább visszaadták a szabad szarmatáknak, akiktől a kóbor szarmaták elszakították. De ezek az áttelepítés után nem tudtak nyugton maradni, amint a következő évnél Ammianus tanúsítja:62 „Az akkoriban Sirmiumban téli pihenőn levő Constantiust nagyon fölizgatták a súlyos és félelmetes hírek, amelyek már jelezték azt, amitől oly nagyon rettegett. Azok a kóbor szarmaták, akikről föntebb kimutattuk, hogy elkergették uraikat ősi földjeikről, lassanként otthagyták a múlt évben számukra azon céllal kijelölt helyeket, hogy ne ragadtassák magukat ravaszságukban valami ellenséges cselekedetre. Most megszállták a határmenti területeket, szabadon kószáltak ide-oda és ha el nem zavarják őket, mindent fölbolygathattak volna. A császár abban a hiszemben, hogy ez - ha halogatja - már a közeli napokban kiszámíthatatlanabb formában be fog következni, nagy tömeg harcra kész katonaságot vont össze és még a tavasz elején hadjáratra indult... A sereg a Duna partjain szétosztva sátrakban tanyázott és figyelte az ellenséget... Tüstént elküldött a limigans szarmatákhoz két tribunust egy-egy tolmáccsal és fegyelmezett hangon megkérdezte szándékukat: mi az oka annak, hogy miután kérésükre szerződést kötöttek velük, most otthagyva tűzhelyeiket így összevissza kószálnak és a tilalom ellenére a határokat döntögetik? Ezek egy-két semmitmondó és valótlan dolgot hoztak föl, félelmükben hazudoztak. Kérték a császár bocsánatát, esdekeltek: tegyék félre a viszályt, engedje meg (a császár), hogy a folyón átkelve hozzá mehessenek. Föl szeretnék világosítani, milyen terheket vettek magukra. Készek a római birodalom területén belül, beleegyezésével, messze elkülönített földterületet elfoglalni, hogy ott a nyugalmat és a békét mint üdvös istennőt ápolva, az adófizetők terheit és nevét viseljék. A tribunusok visszatértek, a császár ujjongott örömében, hogy ezt a kibogozhatatlannak tartott dolgot minden nehézség nélkül befejezte, mindnyájukat bebocsátotta a birodalomba... Ezután Acimincum (Pétervárad) közelében egy mellvédet emeltetett, ennek tetején egy szószékformát, majd megparancsolta, hogy a hajók, néhány harcra kész légionáriussal... figyeljék a folyómeder part menti részét, és ha észrevennék, hogy a barbárok nyugtalankodnak, észrevétlenül kerüljenek a hátukba, míg azok máshová figyelnek. A limigans szarmaták bár észrevették a sürgést-forgást, nem tettek semmit, csak álltak meghajolva és alázatot színleltek. Pedig egész mást forgattak elméjükben, mint amit viselkedésükkel és szavaikkal kifejeztek. Mikor meglátták a császárt, aki a 62 19. könyv 11. fejezet. L. uo. 174-178. 26
