Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

majd kupában mért gabona, 2. a fontban mért kenyér, 3. a krajcárban számolt bocskorpénz. Bizonyos korszakokban, például a XX. század első harmadában a kenyér eltűnt a járandóságok közül, hogy azután az 1940-es években újra visszatérjen. Némely sertések után kevesebb pásztorbért kellett fizetni, mint a sertések többségére. Általában az egy sertésre meghatározott járandóság felét adták a háromtizesiek a „savós sertések" vagy „savóra adandó sertések" és a „Szent János nap elmúltával kihajtott sertések" után. A nagyon sokszor használt „savós sertések" kifejezés jelentését a tizesdokumentumok elmulasztották megvilágítani. A 'savós" jelzővel illetett állatok talán azonos sorsúak voltak az 1884-ben „esztenás sertések"-nek írt disznókkai.

913 A megfogadott sertéspásztorok a XIX. század második felében leginkább háromtizesi törzsökös székely családok neveit viselték. A XIX-XX. század fordulója táján többször fogadott a tizes sertéspásztort a környező helységek Háromtizeshez közel eső tízeseiből, mint például Menaságújfaluból és a Mindszenthez tartozó Hosszúaszóból. 1930-ban gyimesfelsőloki csángók viselték a háromtizesi sertéspásztorságot. Többször előfordult, hogy egy személy, mivel jól végezte dolgát, több éven át őrizte Háromtizes népének sertéseit. Ilyen kitartó pásztor volt a XIX. század közepén a fentebb már említett Gáli János, vagy a XIX-XX. század fordulóján tevékenykedő Kánya Imre. Volt rá példa, hogy a sertéspásztor nemcsak a disznókat őrizte, hanem a tizesbeli lakosok kecskéire is vigyázott. A XIX. század végén több esztendőben a háromtizesi sertéspásztor éjjeliőri feladatokat is ellátott. A pásztorfogadó határozatokban és szerződésekben a tizes rendszerint előírta, hogy a sertések nyári pásztora ,föld fagyától föld fagyáig" hajtsa ki a disznókat. Néha úgy szólt az utasítás, hogy a sertéssereg kora tavasztól késő őszig járjon ki a legelőre, amikor már és amikor még az állatok túrni tudnak. A tizes gazdái elvárták, hogy a sertéspásztor világodatkor kerítsen és alkonyatkor térjen haza a rábízott sertésekkel. Kisebb esőtől ne rettenjen meg és maradjon a határban. Ha délelőtt eláll a reggeli eső, akár délben is hajtson ki. Az állatok terelésére botot ne használjon, csak ostort. 1925-ben a tizes meghatározta, hogy a sertéspásztor ,JCöteles föld fagyától föld fagyáig korán reggel keríteni, és pedig kürt szóval, hogy mindenki észre vehesse. " 1895-ben a tizes figyelmeztette a sertéspásztort, hogy a kerítés rendje a régi mód TA. H. 2. 284. - A „savós sertések" és az „esztenás sertések" kifejezés, illetve a mögötte meghúzódó sertéstartási gyakorlat további kutatást igényel. Az erdélyi juhászati irodalomban van ugyan szó esztenához tartozó disznópajtáról, de abban állítólag a bács sertései lakmároztak a savót. (SZEBENI Géza 1962. 56., 64-65., 70., 76.) A juhtartásra koncentráló szerzőt valószínűleg nem foglalkoztatta különösképpen az esztena disznópajtájának állatállománya. A tizesjegyzőkönyvek „savós sertés" és „esztenás sertés" kifejezései, illetve e kifejezések használati körülményei a juhász 1-2 sertésénél jóval több sertés „savóra hajtását", „esztenára hajtását" sejtetik. A XXI. század eleji idős csíkszentgyörgyiek emlékei alapján feltételezhető, hogy 15-20 sertést is kihajtottak Orbán napján (május 25.) az esztenára, a bács elé. A disznók Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) maradtak ott. Azok hajthatták savóra, a sertéseiket, akik a bács rokonai, komái voltak, illetve az esztenatársaság tekintetében „közel álltak a tűzhöz", például az esztenabíró, az esztenajegyző. TA. H. 4. 245. 255