Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Bereznai Zsuzsanna: Egy kecskeméti zsidó család a XX. század elején (Kircz Fülöp fogatos fuvarozó családja)
munkák a család nőtagjaira vártak. A család kenyérszükségletét a nyolc-tíz naponkénti házi sütés biztosította: a kiszakított kenyeret a pékhez vitték süttetni. Az 1911. évi július nyolcadiki kecskeméti földrengés a családi házat is súlyosan megrongálta. Majd katonák jöttek, és elhordták a törmeléket, és megkezdődött az újjáépítés. A tulajdonos a házat újjáépíttette: egy részét lebontották, a kert teljesen eltűnt, új istálló, konyha és spájz épült, a helyiségek belső falát kijavították. Majd villanyszerelők jelentek meg, és bevezették a villanyt: „Végül a szerencsére sértetlen lámpába villanykörtéket szereltek. Az egész család állva várta a csodát, amikor az esti szürkületben kigyulladt a Fény, a Villany! [...] Mi csak álltunk, álltunk a szobában az áradó fény adta ámulat boldog, szótlan örömében. A következő nap másik csodát hozott. Telefont szereltek az előszoba falára. Ez volt azután az új boldogság. [...] Ha a hallgató kagylót leemeltük, és a fogantyút körbe forgattuk, jelentkezett egy kellemes fiatal női hang, a központ. Bemondtuk a kért számot, és a fekete tölcsérbe beleszólva beszélhettünk. Beszélhettünk, beszélhettünk, ahogy és amennyi jól esett. [...] A telefondíj fix összeg volt.” Ősszel pedig megkezdődött az iskola, Kircz Olga első osztályos lett. A padsorokban együtt ültek a gyermekek: „Ki nagyon szép ruhában, ki csak, mint én is, egyszerűbb, tiszta és rendesben”. Ám a hátsó padokban a nagyon szegény, nyomorúságos sorsú tanulók ültek, akik között sok volt a tetves, „sörkés” hajú is. Ezért az édesanya hetente székre ülve ölébe hajtotta az előtte térdeplő leánya fejét, és fésűvel soronként pásztázta át a hajukat. Ilyenkor a gyermekek türelmetlenek voltak, akik megnyugtatására egy „tót mesét” mondott titokzatos mély hangon: „íjjó, ijjó domo csilla, tosza ne daiszkáty, Tohó bude merni loszkaty lami lami tiszkaty.”8 Az iskolában az első hónapokban különféle vonalakat, köröket, betűíveket kellett rajzolni a palatáblára, majd januárban megkezdődött a betűvetés. Az első évben szótagolva és lassan kellett olvasni és a számokat tízig megismerni. A második osztályban már folyékonyan kellett olvasni, szövegértéssel, tollal-tintával füzetbe írni és húszig számolni a négy alapművelettel. A harmadik és a negyedik osztályban már volt számtan, földrajz, szövegértési gyakorlat és kézimunkaóra is. A négy elemi osztály után „polgári középiskola” következett, amely leányiskola volt. Kircz Olga negyedik elemista volt, amikor a tanév végén, egy forró nyári napon a kecskeméti emberek is döbbenten hallották a hírt: megölték a trónörököst, majd a hadüzenet után az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai átlépték a szerb határt. Kitört az I. világháború. Szeptemberben elkezdődött ugyan a tanítás, ám a kézimunkaórára négy bála szürke pamutfonál érkezett, másnap mindenki kötőtűt vitt az iskolába, és a leányok érmelegítőket kezdtek el kötni, még az otthoni családtagok is segítettek: „Nemcsak az iskolák kötöttek, hanem az egész társadalom. Az egyházak női tagozatain, sokfelé délutáni uzsonnák alkalmával - szokás lett a kötés.” 8 A fenti szöveg nyelvileg elmosódott, egyértelműen már nem, csak nehezen értelmezhető. Krúpa András fordítása szerint az első sor értelmezése: ’Jaj-huj, otthon vagy-e? Azt nem lehet keresni.’ vagy ’Otthon vagy most’. A második sor: ’Az(t) fog engem csókolni, aki nyom’. Voigt Vilmos szerint ez egy gyermekijesztő mondóka. 61
