Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Nagy Janka Teodóra: A család és jogszokásai. Az idősekről gondoskodás szokásrendje a Kétvíz közén
a magántulajdon eredendően idegen volt a zadrugától. A házközösség tagjainak kezdetben még személyes tulajdona sem lehetett, csak jóval később alakult ki a saját használatú tárgyakon az egyén tulajdonjoga.23 A vagyonközösség értelmében a használat és a birtoklás joga megillette a tagokat, de a közös vagyonról kizárólag a házközösség fennmaradásának stratégiáját kőkeményen érvényesítő zadrugatanács rendelkezhetett. A tanács pedig minden döntését annak tudatában (és felelősségével) hozta, hogy a házközösség fennmaradásának záloga a közös tulajdon megőrzése a következő generáció számára.24 Valtazar Bogisié a délszláv jogi néprajz jeles kutatója a zadrugák jogszokásait a városi kiscsaládokkal összehasonlítva foglalta össze. Ahogyan említettük, a zadruga feje nem rendelkezhetett szabadon a közösség vagyonával, a vagyon nem volt felosztható, a házközösség nem volt megszüntethető. A kiscsaládban az apa korlátozás nélkül dönthetett a család vagyonáról, akár végrendelkezhetett is saját akaratának megfelelően, viszont a vagyon felosztását követően a kiscsalád gyakorlatilag akár meg is szűnhetett. A zadrugában a fiúnak a házasságkötés után nem kellett elhagyni a családi házat, nem kellett hosszú éveken át azért dolgoznia, hogy családot alapítson, sőt a gazdasági szempontok miatt a legényeket még inkább ösztönözték a közösség gazdasági erejét ily módon is növelő korai házasságra. A zadruga biztosította a házközösségi tagok és gyermekeik ellátását, biztonságot jelentett az idősek és munkaképtelenek számára is.25 A zadrugák szerepének változását, felbomlásukat a jogalkotás oldaláról is nyomon követhetjük. A jogszabályok mind szerb, mind horvát területen már a XVIII. századtól a központi hatalom, majd a XIX. század második felétől kiépülő modem államszervezet érdekeinek megfelelően hol a házközösségek fennmaradását, hol megszüntetését támogatják - elsősorban a tulajdonjogi és az öröklésjogi kérdések rendezésének tükrében. Ebből a szempontból számunkra kitüntetett jelentőséggel bír a polgárosított magyar határőrvidéken fennálló házközösségi intézménynek megszüntetéséről rendelkező 1885. évi XXIV. törvénycikk, majd az azt módosító és kiegészítő 1898. évi XII. törvénycikk. E jogszabályok sorra vették a házközösségek megszüntetésének, illetve a közösségi vagyon felszámolásának legfontosabb területeit és eljárási szabályait. Az 1898. évi XII. törvénycikk már az 1885-ben megalkotott részletes szabályozás buktatóinak ismeretében folytatja a házközösségek felszámolási folyamatát. Sajátos paradoxon, hogy jogalkotásunk egy jogszokást éppen megszüntetése kapcsán ismer el jogintézményként (a szokásjog részeként, illetve jogi normaként) és tesz a hivatalos jogrend részévé. A polgári jogrend kialakításának, a polgári tulajdonviszony változásnak folyamatában bekövetkező erőteljes változások kikényszerítette helyzetben a jog hivatalosan megszünteti a házközösségeket, illetve az ezek alapjául szolgáló vagyoni viszonyokat, az osztatlan közös tulajdont. A házközösségek a mindennapokban viszont továbbra is fennmaradtak, léteznek. A jogszabályi funkciókorlátozási kísérletek a betegek és az idős családtagok, valamint a gyermekek ápolását, gondozását nem érintették, a családon belüli munkamegosztásban továbbra a nők feladatának tekintették. 23 SCHUBERT, Gabriella 1996. 23 BÍRÓ László 2000. 25 BOGIŠIČ, Valtazar 1884. 12
