Szabóné Bognár Anikó - Dr. Tombáczné dr. Végh Katalin (szerk.): Megtizedelt évek (Kecskemét, 2014)
Dr. Stencinger Norbert: „Istenem, erősíts meg a nehéz órákban.” Katonák lelki életének gondozása a Nagy Háborúban
támasza. Aki azonban Istenbe vetett rendületlen bizalommal indul el a szenvedések területére és ott mindig buzgón fohászkodik a legfőbb lényhez, abban a küzdelmek tüze megerősíti a hitet és a hit megerősíti az ő lelkét.”*3 A szerző munkájában megerősíti a tábori lelkész szavait, hogy a hit erőt és tartást ad a katonának a háborús borzalmak átélésében, de véleménye szerint az ateisták az átéltek hatására ritkán válnak hívő emberré. A hitnek tehát nagy szerepet tulajdonítottak, és ennek megtartásában közrejátszott a tábori lelkészek pasztorizációja. Talán mindennél fontosabb volt, hogy lehetőség legyen a hit mindennapi megélésére, és ezzel megerősítésére. Ennek érdekében a tábori lelkészek az alakulatok tiszti karával közösen igyekeztek minél több alkalmat biztosítani arra, hogy a katonák polgári életükhöz megszokottan, eleget tudjanak tenni vallási kötelmeiknek. így lehetőségük legyen szentmisén, istentiszteleten részt venni, amely a civil életben is ünnep volt a hívőknek hétről hétre, de a harcok szünetében talán még inkább, és ennek megfelelően készültek is rá. így emlékezik egy jeles alkalomra a már idézett tartalékos főhadnagy: „Megható az istentisztelet a harcmezőn. Az oltárt - ha lehet - a bakák felvirágozzák, feldíszítik lelkűk ízlése és hite szerint. Van olyan katona, aki az oltárdíszítéshez úgy járul hozzá, hogy a Szűz Mária-kép alá felfüggeszti az arany és ezüst vitézségi érmeit. A pap fódetlen fővel, dacolva széllel és hóval, prédikál - hangja ércesen zeng, mint bizalmat keltő remény. A tábori pap kétszeresen is jó pásztorunk ilyenkor, ő közvetíti a hálánkat, érzelmünket, alázkodásunkat az Istenhez.[...\ Amikor azt mondja: a hazáért, - már dobban a szívünk, s nem félünk, s az erős katonából síró gyermek lesz, bizony - nem a templomban sírnak a keresztények, hanem a harctéren az istentisztelet alatt a katonák.”1^ A tábori misék helyszínének kiválasztása, és a szertartások megtartása azonban nagyon gyakran akadályokba ütközött.13 14 15 Természetesen a legfontosabb tényező, amit figyelembe vettek a meghirdetésükkor, az a harci helyzet, illetve az alakulat szolgálati beosztása volt. Ennek értelmében előfordult, hogy nem mindig a vallás által előírt időpontban tudták megrendezni a tábori miséket, de igyekeztek lehetőséget biztosítani rá. Zelényi Menyhért így emlékezik a frontvonalban tartott istentiszteletekre: „...Vasárnap és ünnepnapokon rendesen két helyütt tartottunk istentiszteletet, felváltva más és más tartalékban levő vagy a lövészárokból összegyűjtött csapatoknál. Az istentisztelet rendesen szentmiséből és szentbeszédből állt...” Ezek az alkalmak igazodtak a különleges helyzethez. Ugyanis az egyházi személyek nem csak a hitbéli teendőkre hívták fel a figyelmet, hanem a háborús körülményekről is szóltak, sok esetben így buzdítva és további kitartásra ösztönözve a hallgatóságot, „...[szentmise] befejeztével lelkesítő beszédet intéztem a tűzkeresztségen még át nem esett legénységhez, miután a régi harcosok java részben már Szerbiában és oroszországi ütközetekben pusztult el.”16 - emlékezett Mándoki Sándor, a magyar királyi 40. honvéd gyaloghadosztály tábori lelkésze egy ilyen alkalomra. Ha volt rá lehetőség, akkor nagyobb tervezett hadműveletek előtt vagy az állásháború időszakában felváltás előtt, igyekezett a hadvezetőség lehetőséget biztosítani szentmisén való részvételre, „...nagy ovációk közepette ellovagoltam a 46. ezredhez, hol az egész kivonuló ezred előtt tábori mise volt és miután az ezred állásba megy és mi nagy csata előtt állunk a »Generalabsolutiot« adta a celebráló pap 13 Uo. 207-208. o. 14 Székesfehérvári Hírlap 1915 13 Az egyházi előírásoknak megfelelően csak olyan helyen tarthattak szertartást, amely meg volt szentelve. AII. vatikáni zsinatig csak megszentelt oltárkövön lehetett szentmisét bemutatni, a kehely és a paténa az oltárkövön nyugodott, amelyet a tábori lelkész vitt magával, a mozgó tábori kápolna részeként. 16 Mándoki Sándor 1915. október 10. 39. füzet 60
