Bárth János: Két véka féreje (Kecskemét, 2013)
I. Forrásbemutatás és töredékes elemzési kísérlet
kutatását alapvetően két tényező nehezíti: 1. a megjelölt pénzek értékének ingatagsága és összehasonlíthatatlansága bizonyos korszakokban. 2. össze nem illő tárgyak, tárgycsoportok együttes értékelése. A XIX. század közepének és második felének időtálló, átszámítható értékei nagyjából összehasonlíthatók. A XX. században azonban soha nem látott átalakulások: impériumváltozások, rendszerváltások, értékválságok, inflációk következtek be a Székelyföldön. A „békebeli” korona, a két háború közötti lej, a „kicsi magyar világ” pengője, a XX. század közepe óta többször megújult lej egymáshoz viszonyított értéke nehezen határozható meg. Még nehezebb a helyzet az inflációs koronával, a harmadik impériumváltás papírkötegekben számolható pengőjével, a második világháború óta többször elértéktelenedett lejjel. Az 1910-es évek végétől a csíkszentgyörgyiek és a csíkbánkfalviak valószínűleg tisztában voltak azzal, hogy a perefernumlevelekben feltüntetett értékekkel nem sokra jutnak, de azért valamiféle megszokásból becsültették a lányaiknak, fiaiknak adott tárgyak értékét az éppen aktuális pénz, aktuális árfolyamán. Az eredmény inkább arra jó, hogy bizonyos esetekben meg lehessen állapítani a tárgyak, az állatok és az ingatlanok egymáshoz viszonyított értékét. A közreadott perefernumlevelek sajnálatos sajátosságának tekinthető, hogy készítőik össze nem illő tárgyakat jelöltek közös értékkel. Következésképp, a tárgyak egy részének nehéz, sőt szinte lehetetlen megállapítani a valódi értékét. Néhány példa az egymástól fölöttébb távol álló tárgyak egy értékszám alatt történt értelmetlen összevonására: „Tizenkét porcelán tányér és egy kolbász töltő”. (31.) „Három fali kép és egy csizma”. (29.) „Egy eső ernyő és egy imakönyv”. (31.) Az efféle önkényes tárgycsoportosítások összevont értékjelzéséből nem tudja megállapítani a kutató, hogy az adott időpontban a Fiság táján mennyit ért egy kolbásztöltő, egy porcelán tányér, egy pár csizma, egy eső ernyő vagy egy imakönyv. Üdítő kivételnek számít ebből a szempontból a Bánkfalvára férjhez ment szentmártoni Miklós Rozália perefemumlevele, amelyben mintaszerű alapossággal, leginkább egyenként, illetve tárgy fajtánként értékelve vették számba az összeírok a hozomány tárgyait. (40.) 7. Szinte valamennyi közreadott dokumentumból, de különösen az osztálylevelekből, a testamentumokból és az „Egyebek” között szereplő földjegyzékekből látható, hogy a családok földbirtokai föltűnően sok apró darabra tagolódtak. Ennek ellenére az osztozkodások során a XVIII-XIX. században nyakra-főre „hasították” „ráták” az úgyis keskeny földdarabokat. 1864-ben, amikor a Tekse fiák felosztották egymás közt apai jussukat, Józsefnek jutott 7 szántó és 3 kaszáló, Andrásé lett 10 szántó és 3 kaszáló, Ignác birtokába került 9 szántó és 3 kaszáló. Összesen tehát 35 darab földet, 26 szántót és 9 kaszálót oszthattak el. Ehhez jött még két örökölt beltelek. Hét évvel később, amikor a három fiú az anyai jusst osztotta el, egy jáhorosi kaszálóról, egy zatai káposztaföldről és négy szántóföldről kellett megegyezniük. Tekse Antal és felesége tehát a két belső telken kívül összesen 41 földdarabot mondhatott magáénak. (5.) 26
