Bárth János: Két véka féreje (Kecskemét, 2013)

I. Forrásbemutatás és töredékes elemzési kísérlet

telt el addig, amíg a valóban egyenlő öröklés az élet mindennapi gyakorlatává vált. Amíg ez az átalakulás tartott és zajlott, a régi idők beidegződései elő-előbukkantak. A gazdák a legkülönfélébb utakon-módokon igyekeztek a családalapító, családfenntartó fiúörököseiknek valamivel többet juttatni a földekből, mint az idegen család kötelékébe került férjhez ment leányaiknak.

A Kovács testvérek: Jakab, Gizella, Anna, Lajos, Veronika és Lujza 1949-ben a törvény által előírt egyenlő öröklés elterjedésének jeleként látszólag egyformán részesültek néhai apjuk, Kovács Tamás javaiból. A földrajzi névvel és vicinusokkal meghatározott földdarabok méretéről és valódi értékéről azonban nem alkothatunk képet. így biztosan nem tudjuk, de jó okkal feltételezhetjük, hogy az osztozkodás során a fiú és leánytestvérek azonos értékhez jutottak. Az osztálylevél fogalmazói a legkisebb értékkülönbségre is kitértek. Az „ősben” maradó Lajos azért kapott egy árnyalattal többet testvéreinél, mert ő tartotta özvegy édesanyjukat. Lujza azért jutott több földhöz, mint a többiek, mert „a közösből nem lettperefernomozva”. (12.)

A 12. sz. dokumentumnak van még egy más irányú, de fontos tanulsága, amelyre közbevetőleg érdemes kitérnünk. Az osztálylevél utolsó bekezdéséből kiderül, hogy szereplői, Kovács Tamás gyermekei, házasságkötésük alkalmával már megkapták szüleiktől használatra azokat a földeket, amelyek végleges elosztására, illetve az elosztás írott dokumentálására 1949-ben kerítettek sort. Kovács Tamás gazda tehát gyermekei házasodásának időpontjaiban fokozatosan adta át birtokait utódainak. Más szóval azt mondhatjuk, hogy gazdasága az első gyermeke házasodá- sától kezdve fokozatosan leépült, mivel földjei lassan elfogytak, gyermekei használatába kerültek.

A törvény egyenlő öröklést parancsoló akaratától többek között úgy tudott némileg eltérni a székely gazda, hogy végrendeletet íratott, amelyben fiainak bizonyos öröklési többletet biztosított, másrészt a végrendeletében hangsúlyozta, hogy a leányok perefernumának értékét bele kell számítani örökölt javaik értékébe. így járt el Csedő István és felesége Basa Borbála 1908-ban. Végrendeletük elsősorban fiaikra: Istvánra, Jánosra, Áronra és a családból korán kiszállt Gáborra koncentrált. Utóbbi már házasodása alkalmával megkapta a részét, követelése nem lehetett. István, János és Áron hozzájutott a család belterületi ingatlanaihoz, ahol építkezhetett. Az örökhagyók a végrendelet utolsó, 10. pontjában tértek ki arra, hogy az előző pontokban még nem emlegetett birtokrészek elosztandók Gábor kivételével a többi gyerek: 3 fiú és 5 leány között. Az elosztáskor azonban figyelembe kell venni, hogy Rozália 197, Borbála 648, Zsuzsa 521, Ágnes pedig 651 korona értékű perefernumot kapott férjhezmenetelkor, amely összegeket „be kell tudni” örökségük értékébe. A végrendelet záradékában Csedő István és felesége szükségesnek érezték annak hangsúlyozását, hogy fiaik azért kapták meg a beltelkeket, vagyis azért örököltek többet, mert „a ház tartáshoz járva terheket valamennyien viselték”. A nyakatekert, hivatalosko- dó megfogalmazással arra az egyszerű tényre utaltak, hogy a fiúk, korán férjhez ment leánytestvéreikkel ellentétben, hosszú évekig dolgoztak szüleik gazdaságában, és munkaerejükkel hozzájárultak a Csedő vagyon gyarapodásához. (22.)

A családi gazdaság fellendítése, előrejutása érdekében végzett férfimunka más dokumentumokban is fontos tényezőként jelent meg a vagyonfelosztás során. 1834- ben, amikor Ambrus Mártonná Benedek Krisztina, a vénlegény sógorával, Ambrus

23