Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Schőn Mária: A sajbóvasárnaphoz kötődő népszokások a sváb Hajóson
A válaszban, hogy kinek szánták a sajbót, vagy egy lány neve vagy egy legényé vagy pedig egy szerelmespár neve hangzott el, olykor csak a keresztnévvel, olykor teljes névvel: Dr Miade, a Máriáé. Em Lajosch, a Lajosé. Teljes név esetén mindig az illető ragadványnevét mondták: Em Szeffa Steaffe and dr Maradi Anges. (A Szeffa Istváné és a Maradi Ágnesé.) Mondatformát is ölthetett a válasz: D Margareta Lisi soll des Kiachli / Schaibli am Lenza Hans gia. (A Margareta Lízi adjon fánkot / korongot a Lenz Jánosnak.) A mondókának ez a része tehát konstatálta egyes párok összetartozását, és házassági jóslatként szolgált. A választ kimondhatta egy fiatal is, de akár többen is. A fonósbanda közrejátszott abban, hogy kerítőként összehozza a fiatalokat. A párok összeboronálásához olykor egy tűzmesternek (Fuirwearkr) megválasztott társuk segítségét vették igénybe, aki kikiáltotta a párok nevét. Egyes társaságok fonójuk minden tagját összeénekelték valakivel. Barna Gábor a szatmári svábok sajbózási szokásának ezt a mozzanatát így nevezi: kisajbózták egymást. Ha nem voltak szerelmespár, erre az estére annak tekintették őket. A korosztályok szerepe a sajbózásban A sajbózásban az egyes korosztályok más és más szereppel vettek részt. A múlt század első két évtizedében a szokást meglepő módon a legaktívabban az ún. vasárnapi iskolások (Sanntigschualr) gyakorolták, a fiatalságnak az a része, amely már elvégezte az elemi iskolát, de még kocsmába nem járhatott, mivel a faluközösségben még nem számítottak a felnőttek közé. Sőt előfordult, hogy a náluknál fiatalabbak is sajbóztak: Sajbóvasárnapon korongokat dobáltunk. Olyan tízéves körüli gyerekek voltunk, még kisfiúk és kislányok, és szeretőnek számított a fiú is (Kelle) meg a lány is (Mentsch). (Wiedner Jánosné Czipfl Jusztina 1899.) Az adatközlők őket mind gyerekeknek (Kendr), kicsiknek (Kleine) legénykéknek (Biabla), gyerkőcöknek (Fratza) vagy magyarul suttyóknak, suhancoknak mondták. Koruknál fogva az ő részükre a párválasztás nem játszott központi szerepet, csak eljátszották a felnőttiét és a felnőtté válás egy fontos eseményét, ünnepét. Olykor e korosztály sajbózásán lányok nem is voltak jelen. A sajbózás szokását az új házasok is gyakorolták. Ám ők csak a fonóház udvarán raktak egy kisebbfajta tüzet, és nem tudunk arról, hogy sajbókat dobáltak volna a magasba vagy egymásnak, hiszen a párkeresés és párválasztás az ő esetükben nem volt aktuális. Az ő tűzrakásuk tisztán mutatja meg a napkultuszhoz fűződő archaikus gondolkodást. A sajbózás lényege a felnőtt fiatalaság körében valósult meg, amely számára a sajbózás egy újabb lehetőséget nyújtott a partner megtalálásához. A 16-20 év körüli ifjúság életében ugyanis a sajbózás a párkeresés és párválasztás egyik jelentős eseménye volt, mégpedig a szokottól eltérő körülmények között. A falu szélén megtartott ünneplésre tudniillik sem az édesanyák, sem az utcabeli kíváncsi asszonyok nem kísérték el őket, mint tették minden más rendezvényen. Ellenőrzés hiányában és leselkedő szemektől távol a lányok bátrabban adták át a legényeknek a fánkot, egyfajta szimpátia vagy szerelmi üzenet jeleként, és a párosító versikében nyíltabban mondták ki a nekik tetsző legénynek, szívük választottjának a nevét. A házasulandó fiatalok tehát eljátszották a párválasztást, amire ilyen nyelvi kifejezés született: Heit teand sie s Schaibli fianga, máma megfogjákelkapják a sajbót. A korongvetés játékát komolyan vették, mert hittek abban, hogy jövendő partnerükről hoz nekik hírt. Abból jósoltak, hogy a korong melyik lány vagy legény előtt esett 70
